617 csukott szemmel hallgatta a futamokat. A zongoraszó amúgyis közel állt szívéhez, de most még inkább. Dallamra andalodott,s közben visszatekerte aznapi filmjét.
Hangolókulcs
A Csend hosszú haja kikunkorodik sapkája alól, csillámlik rajta a hideg napfény. Mosolya beszédes, léptei hosszúak, határozottak. Túraruhája, hátitáskája sokat látott/próbált darabok.
Az étteremben épp felszabadul egy asztal, leülnek, süt rájuk a Nap. Körülöttük a közönyös zaj, szüremlik a rádióból, a pincérekből, a pénztárgépből. Köztük gondolatok, érzések, különféle jelekkel áramlanak.
Csend mesél. Mesél Panama City-ről, Costa Ricáról, Münchenről, Nicaraguáról. Arról, hogy ír-olvas, hogy világot lát magáért és másokért, közel 2 éve. 617 hitetlenkedik, de a képek, pecsétek, feljegyzések azt is elmondják, amiről Csend hallgat. Mert közben figyel. Részletekre, mozdulatokra, légvételre, tollvonásra, fejbiccentésre. 617re.
A kvzóban egymás mellett ülnek. Tovább mesélnek. Mintha régóta egymásra hangolta volna őket valami. Csend olyan szavakat hoz, amelyeket 617 is megfogalmazott már. Mintha Csend volna 617 megtestesült némasága.
Búcsúzáskor megölelik egymást. 617 visszatér dolgos hétköznapjába, de Csend sokáig elkíséri.
Hazáig.
Míg meg nem érkezik saját magához.
Végig rá gondol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése