2015. szeptember 12., szombat

Az idegenlégiós 1 napja

És akkor nekivágtunk a poros széles utaknak, irány ki Ammanból (régen Philadelphia), Jerash (Gerasza) felé. Mert Jerash - Petrával ellentétben - szép zöld. 

Nade. 

Ez persze ott kezdődik, hogy taxit fogunk a hotel előtt. Nőnem többes számban. Ez itt tényező. 
1 hét után végre szoknyában merészkedtünk a nép közé; munkába nadrágban jártunk. Outfitem térd körül feketéllő bő alj, hosszú ujjú, dekoltálatlan fehér felsővel. 
Talán ennek köszönhetően rögtön az első járgány megállt intésünkre. Bemondtuk, hogy Jerash, fifteen. Yesyes, OK. 

Sofőrünk szinte kellemes jelenség, sőt még előzékeny is, mert hozta nekünk a vizeket lelkesen. 
A hajtány 1 valamikori nissan, megtestesülése illett a homokvihar utáni közegbe, nem tűntünk ki a többiek közül. Ez azt is jelentette, hogy a légkondit a lehúzott ablakokkal üzemelte be Yaser (mint jóval később bemutatkozott). A délelőtt már 33 fokos levegő zúgva keringett az összes sávban parallel haladó kocsiban. A hajamat csak azért nem röpítette le a fejemről, mert bruttó 15 perc után rám tapasztotta az izzadtság. Ugyanígy a hosszú ujjú felsőm és a térdig érő szoknyám is arra volt jó, hogy ragadjon a műbőrüléshez, majd az izzadtság oldotta kosszal impregnálva második bőrként feszüljön rám. 
Ekkor már sejtettem, hogy a nap folyamán kívül esek a komfortzónámon. Ám mivel a csodák tudvalevőleg azon kívül történnek, vidáman néztem elébe. No risk, no fun. És különben is, bennfentes kollégám javasolta, lazuljak le, úgy marhajól fogom érezni magam. 

Az autópálya xintem 3 sávos, de ez csak feltételezés, mert sávok nincsenek felfestve. Ez igazán takarékos megoldás, mert ahol mégis, ott sem érdekel senkit. Cserében viszont vannak kitéve piros táblák: Reduce your speed now felirattal. Ha nem így teszel, a fekvőrendőr úgy megdobál, mint minket. És dudálnak a többiek. 
Yaser sztoikusan nyomta a gázt, olykor kortyolt a kvjából, s átlag 25 percenként rágyújtott egy kék LM-re. Tehát mi is. Néha telefonált, ettől némileg izgatottak lettünk a hátsó ülésen, de tartottam magam a lelazulós elhatározásomhoz. 
Az útszélen családok üldögéltek; benyomásom szerint életvitelszerűen. De legalábbis kedélyesen. Anyu természetesen burkában, apu férfias öntudatban, a gyerekek pedig fekete mackóban. 
Némelyek árultak gránátalmát, fügét, szőlőt, de ellenálltunk. Ittuk Yaser vizét. 

A táj a homokvihar utáni lankadatlan poráramlatokba veszett, így elég későn vettük csak észre, hogy Jerash mennyire nem zöld. 
A régészeti komplexumhoz érvén 1 fazon terelt be minket a szinte üres parkolóba s már jöttek is a szolgáltatók tevével, lóval, nádi hegedűvel. Következetesen ellenálltunk, bár a hőség kezdett rést ütni rezisztenciánkon. Mindenesetre sikeresen nem vettünk semmit. 
Yaser hűségesen jött velünk, miután méltatlankodva visszautasította fizetési szándékunkat. Jelnyelven elmagyarázta, hogy az alku retúrjegyre érvényes, természetesen haza is visz minket. Ettől meghatódtunk. 

A bejárattól a jegyárusítóig a bazáron át vezetett az út. Valahogy kiszúrták, hogy turisztok vagyunk. Ennek ellenére eljutottunk a jegyirodához, ahol a mogorva árus teljesen kiakadt az 50 JOD-omon. Elhajtott, hogy váltsam fel. Yaser magára vállalta a feladatot, s láttuk, ahogy távolodik, majd visszatér ugyanazzal az ötvenessel. A helyzetet megoldotta az íróasztalfiók, ahonnan az árus összeszedett 33,5 dinárt. Fél dinárral kevesebbet, mint ami járt volna. 

Ezután végre beléphettünk a régészeti terepre, ahova jordán állampolgárok ingyér mennek. Nem hiába, ide születni kell. 

A látvány igazán impozáns, tessék csak megnézni saját szümtükkel. Viszont ne tessék sípot venni az árnyékot és a turisztokat kihasználó gyerekektől. Előre szólok: nem lesz könnyű. 


Főbejárat

Néhány néhai üzlet és 1 mozaik után cirkuszoltunk. A kocsiversenypálya lelátóval készült, ahogy kell. Mérete meggyőző, homokja forró. 


Műsor nélkül

Találkoztunk más turisztokkal, de sajnos kínaiak voltak, így az idegenvezetésből nem tudtunk profitálni. Yaser halálos nyugalommal lépdelt farmernadrágjában az izzó lávaköveken. Ekkor kb déli 12 órai verő, fényes napsütés volt.


Ovális fórum

Mindig elérzékenyülök és időutazok, ha letűnt korok 4 földrengés utáni maradványain lépdelhetek, pl a Cardo Maximuson, ami 800 méteren 365 oszlopot sorakoztat fel. Lóitatóval, vízvezetékkel és 1 kereszteződéssel, ahol a Damaszkuszból, Bagdadból és Ammanból érkezők találkoztak.


Tetrapülon

Itt mi is találkoztunk önkéntesekkel; Mohammaddal és társával, akik lelkesen sorolták a tudnivalókat erős fotózási hajlandósággal és tört angollal. Beszélgetésünk így inkább volt egyirányú, mint oda-vissza működő folyamat. Felváltva alkalmaztam a csodálkozó, elismerő és meglepett arcomat. Úgy tűnt, Mohammad beérte ennyivel. Ontotta az információt, hajtott jobbra-balra, instruált, hogy miként pózoljak a fotóihoz, de 1 idő után kénytelen voltam lehűteni lelkesedését, elvégre nem castingra mentem, hanem művelődni. 
Az Északi Színházhoz érve beljebb invitált, de Yaser stopot jelelt, így kéretlen idegenvezetőm több szólamban érdeklődött, hogy ugyebár most kifizetem. 
Ilyenkor nagyon szeretnék nemváltó lenni, mint egy xifó, de ezzel most is elkéstem. Helyzetemből annyira futotta, hogy beírtam Mohammad verbális panaszkönyvébe és a hosszas reklamáció ellenére sem adományoztam 55 piaszternél többet. Xencsére nem értettem, hogy miként méltat, majd elrobogott. Yaser gratulált az aligfizetésemhez, s tanácsolta, sohasenkivel ne álljak szóba. 

A visszaút erősen hasonlított 1 légiós kiképzésre, immáron folyadék nélkül, s hiába koncentráltam a Nymphaeum egykori állapotára, nem fakadt belőle víz. 


Forrásnimfa nélkül

A 30 faktoros naptej csak arra volt jó, hogy kőporos elegyet alkotva csíkozza lábamat. A kijárat elérhetetlenül távolinak tűnt. Helyzetem kezdett almodóvárosan szürreális álommá válni. 

Aztán persze kiértünk, aztán persze zárva volt a visitor center, úgyhogy a resztoránba kúsztam be, s örültem a másfél liter víznek meg annak, hogy nem sült ki a szemem a 42 fokban. A leharcolt turistákhoz szokott tulaj hozta is a fizetésig ingyen mentateát, kedélyeskedett, de kevéssé tudtam értékelni félfogsoros viccelődését.

A parkolóba érvén konstatáltuk, hogy a járgány bal hátsó kereke bánatosan roggyant, hogy miként kapott defektet állásában, arra csak feltételezéseink voltak. Mindenesetre gyanítottuk, hogy a rögtön segítőkész, deformált fejű alak aktív részt vállalt a kerék leamortizálásában is. Yaser semennyire nem lepődött meg, felkészülten előrántotta a pótkereket és feljavította a hajtányt. Látszott, nem először teszi. 
A művelet közben a ló és teve körbeálltak minket, rémálmos gazdáikkal együtt. Vérszagra gyűlt az éji vad...
Végül elindultunk, magunk mögött hagyva Jerasht és a komfortzónánkat. Megálltunk 1 gumisnál, s rövidke diskurálás közben kaptunk lyuktalan gumit. Ez némileg emelte életerőpontjainkat. 

Ajloun Kormányzósága 1 órányi autóútra fexik Jerashtól. Mivel ezt is ajánlották többen is, arrafelé irányítottuk a lóerőket. A bejáratnál utolértük a kínai csoportot, s színes elegyként felkaptattunk a várba. A kiállított mozaikok, edények, olajmécsesek, pipák, ékszerek tarkították a vastag falak biztosította hűs élményt. 


Olajtartály


Kőív

A vizit végeztével megnyugtattuk Yasert, hogy innen már nem megyünk tovább, hanem visszatérünk a bázisra. A hazaút ugyanolyan hangos-füstös robogás volt, mint a délelőtti, de most már gyakorlottan nem pánikoltunk. Bár a 90km/h-s szelfinél nem volt őszinte a mosolyunk a hátsó ülésen, Yaseré annál inkább. 
A szálló elé érve nagy hálásan nyújtottuk a 20 dinart, mire sofőrünk hevesen magyarázott vmit. Pár perc értetlenkedés után mutatta a viteldíjat a telefonján: 70. Merthogy az eredeti árszabás Jerashig volt érvényes, ehhez még hozzáadódott az ajlouni kitérő.
Bosszúsan konstatáltuk, hogy a fifteen és a fifty közti különbségtételt nem sikerült abszolválni, így azonnal kiábrándultunk hősies sofőrünkből, hiába ajánlgatta további szolgálatait. 

Mivel egész nap csak vízen és 1 kólán éltünk (túl), dőzst terveztünk vacsorára. Miután kimosakodtunk a kalandos porból, ismét taxit fogtunk - és alkudtunk is! 2JODért elvitettük magunkat a belvárosba, ahol az ígéret szerint egymást érik az éttermek és very nice környezetben ismerkedhetünk a helyi kultúrával. 
Sokadik alkalommal bebizonyosodott, hogy konnotációs mezőnk nem esik egybe az itteni értelmezéssel. Egyedüli európai nőnemként kb cirkuszi látványosságként szolgáltunk, ami elég fárasztó volt, ráadásul étterem 1 szál se. A hangzavar, a tömeg, az erőteljes szagok tovább merítették elemeinket.

Imaidő

Aztán az egyik még zsúfoltabb mellékutcában felfedeztünk 1 kairói kajáldát, az éppen készülő tekercs becsábított minket a vendéglátóipari egységbe. A pincérek felhajtottak minket a második emeletre, ahol 1 goromba alak fogadott minket. Miután 1 zsepis dobozt hajított az asztalunkra (szalvétaként), választás elé állított minket: kebab, vagy csirke rizzsel? 
Se étlap, se itallap, se választék, se árlista, a lenti tekercsnek se híre, se hamva, így a mögöttünk álló naptól elgyötörve kértünk csirkét. Ennyit az autentikus helyi ételkínálatról.
Bár, az utánunk érkező helyi család is csirkét kapott, szóval nem velünk kivételeztek. 

Fizetés után még tettünk 1 kört, kikerültük az épp kivégzett birka vértócsáját a járdán, majd impulzusoktól telítve fogtunk 1 taxit. How much kérdésünkre a sofőr aszonta, it's up to you. Bemondtuk a másfelet, s nem ellenkezett. 

A napi második zuhany után nem kellett ringatni.