617 kelletlen udvariassággal bólintott, mikor Simon doktor - megörülvén a váratlan találkozásnak - nagy lelkesen csatlakozott tálcájával 617 asztalához:
- Ónahát, derégláttam, megengedi? - s már pakolta is le a cuccait.
Ha igazán akart volna, talál magának másik helyet, mérte fel 617 a terepet. Nem sok kedve volt szociális életet élni. Simon doktor nem zavartatta magát.
- Hogy magának mekkora szíve van! - csodálkozott rá az orvos semmitmondó körök helyett.
617 pislogott, majdnem zavarba is jött. Naaztnem! Ami tény, az tény, de hogy kerül ez ide??
Az orvos 2 falat között 617 nyaklánca felé bökött.
- Szép piros, de gondolom, nem igazi.
617 kapcsolt; reggel - tüntetőleg - 1 régvolt nyári kirándulás emlékét csatolta fel. Bőrszíjon függött, fabogyókkal.
- Nem, télleg nem igazi, az enyém 2x ekkora.
- Minimum - vigyorgott Simon.
- Ez, ez itt fából van - forgatta sután 617, hogy mondjon valamit.
- Reméltem, hogy nem kőből - villant Simon szeme. 617 behajtotta az ablaktábláit.
- Ha kőből lenne, nem lenne ilyen karcos - szólt ki a spalettái mögül.
- Á, a gyémánton nem fog semmi -legyintett az orvos. - És különben is, "úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt."
Ezek szerint olvas - konstatálta magában 617. Noha nem volt jelentősége, ennek titkon örült.
Az orvos befejezte a vacsorát, 617 a szívével babrált.
- Asszem, ebben a világban a horzsolások kikerülhetetlenek - nézett féloldalasan az orvosra.
- Nem árt 1 jó mellvért, az már biztos. - bólintott a másik. - Én most vettem is 1et - újságolta örömködve, s már nyúlt is az 1ik csomagja után.
617 megijedt a hirtelen fenenagy bizalmaskodástól, remélte, nem kell idegen holmikat forgatnia, dicsérnie. Simon észrevette a spaletták 90%os csukódását, igyekezett közömbösebb vizekre evickélni.
- Nem is tudom, melyik táskába tettem. Nem fontos. Remélem, már rendbejött a bokája. Meg minden.
- Igenigen - könnyebbült meg 617 - az rendbejött.
- Más meg elromlott? - firtatózott az orvos.
- Mondja, gyakran előfordul ez magával? - lobbant fel 617.
- Micsoda? - hűlt el Simon.
- Hogy a praxisában fel nem élt energiáit az expáciensekre fordítja tiszta önzetlenségből? - fakadt ki 617.
- Ööööööööö, hátszóval nem mondanám, nem jellemző, csak éppen úgy volt, hogy megláttam, megörültem az ismerős arcnak, és gondoltam, most végre megtudom, hogyishívják, merugyebár fogalmam sincs. - hadarta Simon és a gallérját igazgatta, majd pár mp múlva 617-re pillantott várakozóan.
Ótejóég, ilyennincs nyögte magában 617, mérkell folyton ilyen helyzetekbe kerülnie, amiket gőzerővel kerülne ki. Ő nem is akart itt semmit, csak elvegyülni, megszűnni kicsit, enni vmit, erretessék. Majdmivel Simon továbbra is csak nézett rá, odavetette, ami elsőként eszébe jutott:
- Tüskés Vanek - az utóbbi időben Rejtővel élt ugyanis.
Az orvos hátravetett fejjel nyerített.
- Hö, ez már majdnem igaz. Mindenesetre csak nem oszt olyan pofonokat, mint hallani.
- Nem, nem osztok - mosolyodott el 617.
- Már érdemes volt megismerni - nyújtotta a kezét az asztal fölött az orvos - Simon Márk vagyok. Igazán örvendetes, hogy így összefutottunk kedves Vanek, a 617-edik.
617 elfogadta a jobbot:
- Részemről a szerencse - biccentett igazi mosollyal.
- Ónahát, derégláttam, megengedi? - s már pakolta is le a cuccait.
Ha igazán akart volna, talál magának másik helyet, mérte fel 617 a terepet. Nem sok kedve volt szociális életet élni. Simon doktor nem zavartatta magát.
- Hogy magának mekkora szíve van! - csodálkozott rá az orvos semmitmondó körök helyett.
617 pislogott, majdnem zavarba is jött. Naaztnem! Ami tény, az tény, de hogy kerül ez ide??
Az orvos 2 falat között 617 nyaklánca felé bökött.
- Szép piros, de gondolom, nem igazi.
617 kapcsolt; reggel - tüntetőleg - 1 régvolt nyári kirándulás emlékét csatolta fel. Bőrszíjon függött, fabogyókkal.
- Nem, télleg nem igazi, az enyém 2x ekkora.
- Minimum - vigyorgott Simon.
- Ez, ez itt fából van - forgatta sután 617, hogy mondjon valamit.
- Reméltem, hogy nem kőből - villant Simon szeme. 617 behajtotta az ablaktábláit.
- Ha kőből lenne, nem lenne ilyen karcos - szólt ki a spalettái mögül.
- Á, a gyémánton nem fog semmi -legyintett az orvos. - És különben is, "úgy kell élni, hogy míg a világban forgolódunk, ne súroljuk le más emberről a bőrt."
Ezek szerint olvas - konstatálta magában 617. Noha nem volt jelentősége, ennek titkon örült.
Az orvos befejezte a vacsorát, 617 a szívével babrált.
- Asszem, ebben a világban a horzsolások kikerülhetetlenek - nézett féloldalasan az orvosra.
- Nem árt 1 jó mellvért, az már biztos. - bólintott a másik. - Én most vettem is 1et - újságolta örömködve, s már nyúlt is az 1ik csomagja után.
617 megijedt a hirtelen fenenagy bizalmaskodástól, remélte, nem kell idegen holmikat forgatnia, dicsérnie. Simon észrevette a spaletták 90%os csukódását, igyekezett közömbösebb vizekre evickélni.
- Nem is tudom, melyik táskába tettem. Nem fontos. Remélem, már rendbejött a bokája. Meg minden.
- Igenigen - könnyebbült meg 617 - az rendbejött.
- Más meg elromlott? - firtatózott az orvos.
- Mondja, gyakran előfordul ez magával? - lobbant fel 617.
- Micsoda? - hűlt el Simon.
- Hogy a praxisában fel nem élt energiáit az expáciensekre fordítja tiszta önzetlenségből? - fakadt ki 617.
- Ööööööööö, hátszóval nem mondanám, nem jellemző, csak éppen úgy volt, hogy megláttam, megörültem az ismerős arcnak, és gondoltam, most végre megtudom, hogyishívják, merugyebár fogalmam sincs. - hadarta Simon és a gallérját igazgatta, majd pár mp múlva 617-re pillantott várakozóan.
Ótejóég, ilyennincs nyögte magában 617, mérkell folyton ilyen helyzetekbe kerülnie, amiket gőzerővel kerülne ki. Ő nem is akart itt semmit, csak elvegyülni, megszűnni kicsit, enni vmit, erretessék. Majdmivel Simon továbbra is csak nézett rá, odavetette, ami elsőként eszébe jutott:
- Tüskés Vanek - az utóbbi időben Rejtővel élt ugyanis.
Az orvos hátravetett fejjel nyerített.
- Hö, ez már majdnem igaz. Mindenesetre csak nem oszt olyan pofonokat, mint hallani.
- Nem, nem osztok - mosolyodott el 617.
- Már érdemes volt megismerni - nyújtotta a kezét az asztal fölött az orvos - Simon Márk vagyok. Igazán örvendetes, hogy így összefutottunk kedves Vanek, a 617-edik.
617 elfogadta a jobbot:
- Részemről a szerencse - biccentett igazi mosollyal.
