617 - Duett

Némileg szürreálisan mesebeli látvány lehetek - futott át 617 fején a gondolat, de nem sokat vacakolt vele, hisz máris következett az újabb dal, amit az óriás pipacs alatt adott elő. Cigarettafüst és lokálfények helyett a száradó ruhák öblítőfelhőjében s gyertyafényes hangulatvilágításban szusszant 1 rövidet, de Edith már intett is és belekezdtek:

 Avec mes souvenirs, j'ai allumé le feu,

Mes chagrins, mes plaisirs, je n'ai plus besoin d'eux,

Balayé les amours, avec leurs trémolos,

Balayés pour toujours, je repars à zéro.

A közönség néma csenddel adózott a páros produkció előtt. A dracénák mélyen hallgattak, a fenyő nem különben. 

617 megigazgatta kéken pöttyös-fodros fellépő ruháját, s kitárta szívét az újabb dallammal:

 Je suis toujours à la fête
Quand tu me tiens dans tes bras.

Kifulladt mosollyal konstatálták, hogy a közönség továbbra se jut szóhoz, s fokozandó a hangulatot, az ambivalens keringőt vették sorra. Kimerevített suhanás, megdermedt érzelmek mérleghintája, ellentétes pólusok közti verődés, ölelésben szárnyalás, egyedüli zuhanás - mindennek hangot adni egyetlen dalban.

Nos deux mains restent soudées
Et parfois soulevés
Nos deux corps enlacés s'envolent
Et retombent tous deux
Épanouis, enivrés et heureux.

617 kimerült a dal keltette érzelmi viharban. Szerencsére Edith érzékelte lelkiállapotát és ahhoz alkalmazkodva választotta ki az utolsó számot. 617 megörült és teljes átéléssel adta hangját, lelkét, egész bensőjét a duettbe. Azonosult a talánokkkal. 

C'est peut-être ça
Qui fait pleurer de rire
Et vous fait courir
A minuit sous la pluie,
Sous la pluie, sans manteau
En gueulant qu'il fait beau.

A gyertyaláng izgatottan lobogott, a pipacs rendületlenül állta a rezgéseket, s 617 látta, hogy alvósqtyája már várja a bejáratnál. Hogy ne várakoztassa hűséges testőrét, szabadkozva elköszönt a nyúlánk datolyáktól, s nagy örömmel látta, hogy téli álmot alvó kálájára is hatottak a rezgések; a gyengélkedő virág megújulva csodálkozott a frissen tavaszi életre. 

Ez többet ér bármekkora tapsorkánnál - sóhajtotta 617, a qtya mellé dőlt és hagyta, hogy megtalálják az álmok. 

Nagy szerencse, hogy a fellépést a nappalijába szervezte, így gyorsan ágyba kerül a műsor után.

Állati Szerelem

Moki városi macskaként felettébb kényelmes napjainak egyikét lustálkodta az ablakban. A cikk-cakkoló forgalmat figyelte, de csak félszemmel. 
Éveit nem számolta, hisz nem esztendőkben gondolkodott, ahogy 2lábúja. Aki xencsére nem lábatlankodik sokat, éppen akkor és annyit van itthon, amennyit ŐMokisága igényel. Nem kevés munkájába került, de lám, 1x minden beérik, kapcsolata a 2lábúval mondhatni idilli. 

Időtlenségében is érzékelte viszont azt a megmagyarázhatatlan zsibbasztó bódulatot, ami a friss zölddel szokott érkezni és bár már többször megtörténtek 1mással, Moki máig nem értette. 1xre félte és várta az érzést, amitől kivetkőzött bársonybundájából. Amitől nem evett, nem aludt. Amitől fülelte az éjszakai hívószavakat. Nem értette, a 2lábú hogy nem tárja szélesre ajtaját és rohan ki a fűszeres éjbe. Hallanivaló, hogy a mélykék tele van csodálatosabbnál borzongatóbb ígéretekkel. 
Persze, Moki nem magyarázhatta el a 2lábúnak, hiszen még nem rendelkezett ilyen irányú tapasztalattal. Tényleg, miért is nem? - villant a macskaszem számon kérőn. Bár valójában azt sem tudta, MIT kérjen számon, ha majd hazaesik a Kezes-Lábasa. 

Édes-bús gondolatmenetéből zizzenés zökkentette ki. Antennáit kimerevítette, füleivel beradarozta a szobát. Oda se kellett néznie, tudta, hogy 1 Helikopter pofátlankodott területére. Utálta őket. Nem elég, hogy neveletlenek, még csak levadászni se érdemes őket, mert orvul orrba marnak. És az nagyon fáj, ráadásul a 2lábú is megvadulva rázogatja őt, undok löttyöket-porokat töltögetve a szájába, amitől prüszkölnie kell. Mindent összevetve, több bosszúságot okoznak a Helikopterek, mint amilyen izginek tűnnek első körben.

Ez különösen illetlenül Moki kedvenc virágán illegette magát. 
- Ami sok, az sok! Majd én móresre tanítalak! - vetődött Moki párducosan. A Helikopter hanyagul odébb zizzent.
- Napfényes tavaszi szerelmet, Idegen - susogta a Helikopter. Ettől Moki meglepődve félszoborrá merevedett. Amúgy szfinxesen. 
- Hogy mit? - kérdezett vissza óvatlanul kizökkenve területvédő szerepéből.
- Melyiket nem érted? - közeledett segítőkészen a Helikopter. - Ó, elnézést, még be sem mutatkoztam. Apidész vagyok, a szerelemhozó.
- Csak ne gyere közelebb! Nagyon jól tudom, miféle vagy. De mit hozol? Szerencsét? 
- Szerelmet, Kicsikém, szerelmet - kuncogott Apidész, hogy még a szárnyai is összekócolódtak. 
- Nagyon vicces - morrant Moki - adok én neked szellemet! - Apidész ismét kitért a veszélyesen hirtelen macskamancs elől és rendezte 2 pár hártyáját. 
- Mondd csak, még nem voltál szerelmes soha? - pontszemében csodálkozás fénylett.
- Nem tudok róla - rázta meg magát Moki.
- És akarod tudni milyen? - rebbent közel Apidész. Elemében volt. Valaki, akinek megmutathatja, milyen elmerülni a szerelem édes tavaszában. 

Moki hezitált. Szerelem? Mintha már hallotta volna ezt a 2 lábútól. Jártak hozzá más 2 lábúak és azokkal beszélnek erről a szellemről. Vagy mi ez? De ha úgy fáj, mint az orrmarás, akkor köszöni szépen, nem kér ebből 1 percet sem.
- Nem, nem úgy fáj. És nem is muszáj fájnia - zsongította Apidész, hallván a macskafejben kavargó kételyeket. 
- Nem biztos, hogy a Kezes-Lábasom örülne, ha megtudná. 
- Tőlem nem fogja - ígérte Apidész. 
- Jól van. Kettécsaplak, ha hazudsz! - helyezte kilátásba Moki vérkomolyan. Erre a Helikopter eltűnt. Moki kicsit megbánta heveskedését. Már beleélte magát a rá váró, sosem ismert Szerelembe. 

Apidész a semmiből zizzent elő ismét. Határozott röppenéssel Moki fölé libbent és alig hallhatóan susogott. Biztos szerelemhozó varázsszavak - izgult Moki. 
Apidész óvatosan - hisz Első Szerelemről volt szó - Mokira öntötte a friss Szerelmet. A legújabb tavaszi légből, alig észlelhető virágporból és Apidész ősi tudományából fénylőn csordult a Szerelem, mint aranyló méz. 
Moki érezte, ahogy elborítja a jóleső melegség. Megborzongott. Minden porcikájában érezte a bizsergést. A hirtelen jött Tudást, hogy Ez az Élet eredője. Hát ezért élnek-halnak a 2 lábúak is - dorombolta Moki elégedetten. 
Már nem érdekelte, mit szól a Kezes-Lábas, ha hazaér. Majd ad neki is a Szerelemből. Apidész biztos hagy itt 1 kicsivel többet. 

Apidész

A 2 lábú persze csak értetlenkedett: hogy kerül méz a macska fejére???  

617 - Tavaszi szél

Simon Márk gyalogolt. Najó, igazából sétált. Majdhogynem andalgott. De ezt persze még magának sem vallotta be. 

Fura hangulatban vergődött egész nap. Mintha hernyók csúszkáltak volna a bőre alatt. Némelyikből már bújt elő a lepke. Vajon citromlepke legalább? - fontoskodott, de aztán elengedte ezt a (tudományos) elvárást is. - Akármilyen lepke jöhet - intett nagyvonalúan, s remélte, hazaér, mielőtt kibújnak bőréből. 
Ha ismerte volna a szót, azt mondja: zsezseg. Így viszont csak nyugtalanul vibrált a betegei közt és nagyon meglepődött, mikor burukkolást hallott. Eddig azt se látta, hogy fa van a rendelője előtt. Ennyire hangosak lennének a mai galambok? - csodálkozott. 
Gizike, az asszisztens csak nézett rá, mikor véletlenül dúdolni kezdett. Simon Márk megijedt. A hernyók többnyire nem ismerik a népdalokat, de valszleg a félkész lepkék sem. 

2 páciens között gyors ellenőrzést végzett a kézmosó feletti tükörben, ám nem látott semmi különöset. Kicsit piros volt a szeme, de csak a levegőtlenség miatt. Meglazította ingnyakát, kinyitotta az ablakot. 
A burukkok még hangosabban duetteztek, az unásig ismételt szólam visszaverődött a falakról. Őrjítő - rántotta vissza a szalagfüggönyt, hátha ettől kevesebb burukk jut 1 percre. Eddig 33/perc volt a legtöbb. Tudta, mert felírta. Xencsére nem receptre. 

Előkapott 1 teafiltert, vizet forralt. Még idejében félreugrott, így csak a nadrágszárán gőzölgött a teának való.  Hallotta, ahogy Gizike visszafogottan felhördül, de xencsére nem tett állapotjelentést.
Fel-alá járkálva hallgatta a panaszokat, olykor hümmögött, de igazából még azt is elfelejtett. A burukkokat számolta. Pedig helyettesítenie is kell, mert Lajost elkapta az áprilisi tév; belebetegedett a 7végi nagy tavaszkodásba. Így jár, aki pórul - érzett 1ütt Simon. Leginkább magával, meg Gizikével. Bár asszisztensén nem látszott különösebb fáradtság az egész napos rendeléstől. 
A hernyók a csigolyáin kapaszkodtak felfelé. A népdal ütemére. A csigák képesek nagyon 1xű tanulási folyamatra, de ezek xint a hernyók is - konstatálta estefelé Simon doktor. 

- Indulhatunk? - nézett rá várakozón Gizike, aki olykor hazafuvarozta a dokit. 
- Indulunk, igen, deizé, én most lehet, hogy talpalok 1et, ki kell szellőztetnem a fejem. - hárított Simon. - Telelett burukkal - de ezt csak magának jegyezte meg. Azt már nem látta, hogy Gizike hangtalanul röhögcsél 1 sort. 

Az este könnyed volt, Simon doktor legszívesebben bőrlégzésre váltott volna, ha teheti, hogy összes pórusát átjárja az áprilisi lég. A patakparton qtyák rohangáltak labdák és vadkacsák után. Simonnak mindig jókedve lett tőlük. A qtyák még 1 hülye labdáért is lelkesebben loholnak, mint a 2lábúak az álmaik után. - állapította meg Simon Márk némi elismeréssel a fülesek, s szánakozással a humánok irányába. S bár a sötétben nem látta, de érezte a friss fű zsenge zöldjét cipője alatt. Ettől szaladnia kellett kicsit.

617 szobafogságából az erkélynyi négyzetméterek jelentették a szabadságot. Orbitális kék pokrócából csak sapkás feje és többzoknis lába látszott. Irigyelt mindenkit, aki részt vehetett a tavaszban. Neki mostanság csak dallamformában jutott az évszakból, énekelte is fenn/bennhangon szakadatlan.  Tavaszi szél - fordította arcát a légáramlatba - de jóóóó - sóhajtotta.
Kicsit meglepődött, mikor baritonon hallotta vissza a népdalt, ami egész nap szólt a fejében. 

Simon Márk énekelt. Halkan, de biztosan. Az utcán. Fellélegző fák és pokrócos erkélyek alatt. Úgyse látja senki. Ebben tévedett. 

617 megborzongott, pedig nem fázott. 

Tavaszi szél

617 - 617

617 (alias DCXVII) természetes szám. Valamint, páratlan. 617 ezt tudta magáról. Nem kivagyiságból, hanem mivel támogatta a unique snowflake koncepciót. 
Ámde prímsége ambivalens érzésekkel rohamozta meg. Merthogy 617 prímszám. Ez ugyebár annyit tesz, hogy pontosan 2, azaz kettő osztója létezik. Ebből az egyik önmaga. Az ismeretség régi és alapos, noha még nem teljes. 

A kérdőjel az 1 volt. Az az 1, akivel önmagán kívül 617 még osztható.  S itt kezdődött a kérdések ingoványos talaja, ahova lépvén más nem terem, mint újabb és újabb dilemma.
Ugyanis:

Ha csak 1etlen1 van abból, akivel 617 osztódhat, ez nem szűkíti le a lehetőségeit? Nem     zárja be 1 nagyon kicsike halmazba? 
Ugyanakkor, ez tk megnyugtató is lehet, hogy az az 1 viszont éppen pontosan úgy osztja 617-et, mint önmaga. Ez azt kell jelentse, hogy 1 annyira 617-szerű, amennyire csak lehet. S közben mégsem 617. Kétségtelen, hogy a nagyfokú azonosság kívánatos. S ha közben 1 meg tudja őrizni saját önvalóját, valódi részhalmaza lehet 617-nek. Vagy éppenséggel fordítva? 
Viszont, biztosítja-e bármi, hogy 1 és 617 találkoznak, akár a végtelenben, akár 1 pontban?  

617 matematikai affinitása sosem haladta meg a mérsékeltet, így teljesen elveszett saját prímségének útvesztőjében.

Vajon jó dolog prímként megelégedni önmagunkkal és 1gyel? Illetve - más szempontból kérdezvén - jelenthet életre szóló előnyt a tudat, hogy rajtunk kívül csak 1 olyan van, aki szinte ugyanaz és mégsem? 
Tk. - ha elvonatkoztatunk a matematikától - mindenkire érvényes lehet a szabály, miszerint önmagával és csak csupán 1 másvalakivel osztható, nemde?
Prímnek lenni kiváltság, vagy skarlát betűként villogó billog, ami parázsként izzik fel, ha elfeledkeznél arról, ki is vagy?

Megannyi rémületes kérdés, majdnem mindnek van langyos tejként megnyugtató kíméletes párja is, de ettől a dilemma nem nyer feloldást. 

617 ezzel a kérdéskörrel tért nyugovóra (előreláthatólag inkább forgolódóra); ő, mint prím, átértékelje-e (ismét) önmagát és a Világhoz való viszonyát, vagy éppen prímségéből következőn megállapodhat, minthogy létezik 1? 

A kizárólagos egyetlen, akivel 617 oszthat. Ó. 

617 - dögRovásírás

Kijárási tilalom, most már 5 napja. Az első 2-3 nap viszonylag jól telt, de azóta már csak 617 hócipője, valamint - stílusosan - köpőcsészéje telik. 
Merthogy hivatalosan is, de meg effektíve is dögrováson vegetál. A szobafogság eleinte még jól is esett 37 fokos korpuszának, és szorgalmasan fertőtlenített hol fokhagymával, hol gyömbérrel, meg persze további jótékony népi gyógymódok tömkelegével. A lak erőst szaglott a válogatott illóanyagoktól, így 617 saját kipárolgása nem szúrt orrot. 

Leltárt készített új - nem kívánatos - állapotáról s elsőként konstatálhatta, hogy 2 feje lett. A nagyobbik került belülre. Ez meglehetős fejtörést okozott, s akkor még nem tudta, hogy napokra szólót.
Csontjai opállá sültek, a vírus káprázatos xilofonkoncerteket rögtönzött a gazdatesten. 
Bár jelentős mennyiségű hűtőfolyadékot inputált, a konstans 37,5 fok látványos öngyulladást ígért. 617 csak abban bízott, hogy legalább vmelyik bulvárlapba bekerül (első és utolsó) szenzációs performanszával.  
Az első hátba döfésen rettenetesen meglepődött. Legkevésbé a saját konyhájában számított orvtámadásra. A szúrás a jobb lapocka alatt érte, majd követte a többi, így legalább fogalma lehetett, milyen fíling pikázott bikának lenni, csak épp közönsége nem akadt, a gyanútlanul uzsonnázó cinkéket leszámítva. A pikadort persze a kór játszotta, s 617 vörös posztó helyett egész csillagképeket látott. Főleg az Oriont.
Ami a látását illeti, hát asse volt a régi, mert a tüsszentésektől és köhögéstől állandósult a párafüggöny közte és a külvilág közt.  Viszont csodás hasfaledző praktika mind2, így legalább némi előnye is származik virulens helyzetéből. Ha túléli.

A felelős sámán persze nem tudott azonnali varázslatot, újfent csak az Időre hivatkozott, s 2 perc alatt kipenderítette páciensét a rendelőből. 
617 lapos kúszásban hazaközlekedett, majd az Időre várva eltöltött 3 napot, de az csak nem hozta az áhított javulást. Sőt.

Az 5. éjszaka vastüdeje nőtt, depersze nem vadiúj, hanem valami régi vacak, amitől 617 sípolt, mint 1 gumikacsa és rozsdát köhögött, ha véletlenül nevetni támadt kedve. Röhögés elleni tea, az kéne - gondolta, de a mérhetetlen mennyiségű gyógylé ezt a kósza 5letet is kimosta a fejéből. Fülén diszkrét patakokban szivárgott a téja, feloldva maradék időérzékét. Így fogalma nem volt, hány nap alatt készül el a dizájnos dögcédula, amit hajnalban kezdett el horgolni. Az idegeiből.

617 kijelenthette, hogy legalább lelkiismeretes beteg, aki alapos tüneteket produkál, s hogy szublimálja pillanatának kínjait, Prévert-t idézett:

Il ne faut jamais faire les choses à moitié.