2020. július 20., hétfő

617 - A 7:30as személy

617 ült a mélyhidratáló pakolásban, a dallamban és a sodrásban, amelynek most már hivatalos definícióját is tudta: regresszív, szimbiotikus és teljesen helyénvaló állapot. 

Azon gondolkodott, milyen film készülne milyen közönségnek abból a folyamatból, aminek olykor ő maga is csak nézője volt, majd máskor főhősként, némelykor bizonytalan kezű rendezőként szerepel a stáblistán.  Hosszú snittek, bonyolult kameraállásokban rögzített egyszerű tér és idő, lassan hömpölyögve, mint a Mekong. Aztán egymásra vetített jelenetek, egybemosódó hangalámondások gyorsulnak, hogy végül felvillanjon a KEZDŐDIK főcím. 

A mostani nagy feloldás, ami időnként halvány csíkokban túlcsordult az ujjbegyén, csak ez jelezte a múlt időben állandósult feszült idegeket, a bőr ideges rándulását, a felnőtt dingók ellenjavallott önállóságát. 
617 ringott saját hullámain, többnyire félálomszerűen rácsodálkozva a hirtelen fordulatra, amelyet hitt is, nem is, mindenesetre akarta. 
Persze csak óvatosan, mert volt már része véresre akart sebekben, amelyek sokáig viszkedtek és nagyon lassan hegedtek. 
Hagyatkozhat-e a hullámokra? Elmos-e ez a nagy olvadás zárványt, defenzív rögzülést, látástorzító tükörszilánkokat, maladaptív mechanizmusokat? 

617 hallgatózott befelé, majd a kívülről érkező, 3 szótagú hívószóra. Bár már rég úton volt felé. 

Tell this tale to me