Napi Igen - Október 31.

A mai igenek közül kétségkívül az viszi a pálmát, hogy a kétállású kapcsolóm átkattant, ezzel fényt gyújtva és rávilágítva arra, hogy azt a (csak számomra létező) versenyt,  amit én a veszteség oldalra könyveltem el, átvezethetem a nyereség oldalra. Ez a reveláció elsodorta az eddigi nyomasztó gondolatköröket, s akkora megkönnyebbülést hozott, hogy akár ernyő nélkül is el tudnék emelkedni a földről. 

FORDULÓPONT*
átédesedik.
A kín mélye felragyog.
Öröm lesz, béke

Persze, szociális hálóm jócskán hozzájárult az átkapcsoláshoz; ismeretlenül is szövetséget alkotva, egységes véleményt hangoztatva biztosítottak tévedésem ellenkezőjéről. Kitartásuk példaértékű. 

Aztán elvittem a járgányt a látványszervizbe, ahol hájjal olajjal kenegették, felkészíteni a 4. évszakra, majd megetettem. Jövő héten téli cipőket is kap.
Ha már evés: a cinkék annyit szotyiznak, mint 1 felspanolt focidrukkerhorda. Én pedig megettem 1 egész pizzát és 1 halom mákos hókiflit. 

Csillámfürdőbe merültem akusztikus kísérettel és az új könyveim egyikével. 

Lépd át a múltadat, ne félj!

* Fodor Ákos

617 - Súgnak a megölelt fák

A nyáreleji rét 617 gyerekkori emlékképeinek megvalósulása volt. Balzsamos szellő utaztatta a bogarak döngicsélését az apró vadvirágok fölött. A napsütésbe néha beleúszott 1-1 ma született bárányfelhő. A lábszárközépig érő növényzet jóindulatúan hajolt el 617 lépései elől/alól. Belehenteredni felért 1 nyugtatóval. Olykor altatóval. 617 átadta magát érzékeinek, tudta, azok most nem csalhatják meg. Utolérte az ősbizalom, a világban rend volt és neki is helye volt benne. 

A rétet kiserdő karéjozta élénkzölden, 617 arra irányozta lépteit. Szerette azt a hűvös nyugalmat, ami a fákból áradt. Mintha a virágok is helyeslően bólogattak volna lépései nyomán.
A fák egyenesen nyújtóztak az ég felé, hűs félhomályt tartva a földszintes létformáknak. A magasban zsongtak a leveles ágak. 617 várta, hogy élesedjen durva zajokhoz szokott hallása. A fák összesúgtak fölötte, levélről levélre terjedt a híre. Meg-megérintette a fatörzseket, végigfutott rajta az érdes-hűs életérzés. 

Az egyik fa törzsén otromba karcolat: késsel vésett szívben monogramok összeadva. A forradás csúnya, a betűk több évtizedesek, ki tudja, van-e még mögöttük (közös) élet. Láthatóan a fa nem zavartatta magát a hegtől és erősen zöldellve hirdette a szövethalálok/sérülések utáni életet. 
617 megszólítva érezte magát, a fához lépett és megölelte. Hozzásimult, fülét a szürke kéregre tapasztotta. Alig idő alatt elárasztotta a hűs nyugalom, mint 1 gyorsan ható izomlazító. Érezte a kéreg alatt áramló élet lüktetését, együtt lélegzett vele. 

A fa kissé meglepődött, bár már megszokta, hogy feszült idegzetű városiak jönnek és kérdés nélkül is választ várnak a természettel ellenkező bajaikra. Ez a városi se volt más. Nyugtalanul zsezsegett, ide-oda csapongott idősíkok és érzelmi állapotok között. A fa várt, hátha az idegen meghallja időtálló üzenetét. Hogy olyan kevés elég, mégis olyan sok mindennek tulajdonít jelentőséget. Hogy az önazonossághoz a forradások is hozzátartoznak. 
 - Veszíthetsz szöveteket, de az életed attól még nem áll meg - súgta a fa. Érezte, ahogy az idegennel egy ütemre léteznek, s melegség öntötte el. Így szokott ez lenni azokkal, akik még nem süketeltük meg teljesen. 

617 letörölte a felszabadító könnyeket. Többnyire így hatott rá a természet közelsége. Megkönnyebbülve nézett fel a lombokra. Színes madártoll lebegett alá a fa elbocsátó szép üzeneteként.
 - Szabadságodban áll önmagadnak lenni. Ha néha megfáradsz, ide jöhetsz bármikor.