617 - Létvágy

 - A szomorúfűz megőrült - sóhajtoztak a fák egymás között. Persze nincs mit csodálkozni, elvégre nomen est omen és egy ideje már lehetett sejteni. Máshogy volt szomorú, mint a többiek. 

Mindenesetre úgy tűnt, a fűz nem volt tudatában szánnivalóságának, mert vidáman rügyezett. A friss levélkék élénkzölden pattantak ki a júniusi napsütésben. A fűzfa ereiben zubogott az élet, úgy érezte, kicsattan a boldogságtól. Maga sem értette, de legszívesebben táncra perdült volna, hogy levelei repüljenek a szélben, hogy a saját életén kívül valaki másét is közelről érezze. Keresett valakit, akit eláraszthatott volna túlcsorduló érzelmeivel. A környékbeli fákkal nem jött ki túl jól; sosem értették egymást igazán. 

A lány! A rengeteg göndör hajával, mélykék szemével, fényes nevetésével! Őt régóta átölelné. Bárhányszor a közelében játszott, a fűz izgatottan próbálta megérinteni, ágaival körültáncolni. Levelei a hajába kaptak, az arcát súrolták. A fűz elképzelte, ahogy új levélkéi a dús fürtökből rugóznak ki, mint megannyi élő dísz, túláradó örömét hirdetve, határtalan érzései sebes futáraként. Olyan erősen képzelte el, hogy belülről átjárta a lány guruló nevetése, hallotta puha szaladását a réten, s együtt nyújtóztak a fény felé. 

A lány némán állt a szoba közepén, csak a rügyek harsogtak a hajában. Szülei komor aggodalommal fogták közre a keserű szagú, barna üvegcsével. Ismerte jól a sárgás folyadékot, amivel ecsetelték a sarjadó leveleket. Sietni kellett, nehogy az egész testén elterjedjenek a rügyek. 

Az ecsetelő gyorsan hatott. A levélkék életzöldje egyre halkult. A lány mozdulatlanul tűrt. Figyelt befelé, hogy a bensejében zúgó élet utolsó hangját is megőrizze. Hallotta a rügyek üzenetét, de még mindig nem értette. Ha csak még egyszer elmondanák, lassabban! Ám az ecsetelő gyorsan kiölte a levelekből az életet. 

Mikor a lány újra kinyitotta szemét, szülei megnyugtatóan ölelték át. 

 - Minden rendben - sóhajtották mosolyogva a lány zavart tekintete felett. 

Másnap - az orvos tanácsára - az előzőnél kétszer töményebb főzethez készültek. A következő rügyfakadásig egy hónapjuk volt. Mint mindig.

Római vakáció

A Campo de Fiori-n virágból van a legkevesebb. Turistából, s belőlük élő díszletből annál több. Meg a hulladékaikon hízó galambokból.

A cannelloni és az espresso között a kézműves tészták standjait felszámolják az első, vagy sehány generációs indiaiak. A takarítóautó sofőrnője dudálva szlalomoz az öltönyben telefonáló római, a földre szélfújta kockás terítő, a tyúklépésű öreg és kutyája, meg a sokadannyi fényképezőgép között. Elijeszti a dolmányos varjút, aki zsákmányával a napernyőmre menekül. 

A kútból szakadatlan árad az ivóvíz; (másmilyen életre) szomjas turisták és egyéb állatok örömére. Mohón fogják fel műanyag palackokba - de csak a vizet. Ki tudja, hogy a folyton áramló életből mindeközben mit fognak fel. 

Enter this dark love full of people

Ralentissement parisien - a sóhajok hétvégéje

A sauvignon blanc előhívja az elmúlt 2 nap élményeit, mint sötétszoba a körvonalakat. Élményeket, amelyek amúgyis a felszínhez közel mocorognak, mint az álom, amit a kora reggeli óracsörgés félbehasít és ott motoszkál a napi rutin térelválasztó függönye mögött. Nem látod, de érzed, hogy ott van. Néha előbukkan 1-1 részlete, de megfogni nem tudod. 

Szóval hétfő estére belassulsz Párizsban, s hagyod, hogy egymás után előússzanak a képek, pont a tarte aux pommes és a nagybácsiként kedélyeskedő vendéglős adomái után. Jöjjön, aminek jönnie kell.

A park zöldje nem unikum a fények városában, szombaton mégis belesóhajtasz a friss levelek zizegésébe, hogy lám, ezt így is lehet.

Sóhajok parkja

Előbb kissé eltévedsz, aztán csak eljutsz Monet-hoz. La Fontaine somolyog a róka és a holló fölött. Nem tudni, kinek drukkol. Lehet, hogy a sajtnak. Mindenesetre nehéz meghúzni azt a vonalat, amin innen érdemes kinyitni a szádat, s amin túl jobb, ha befogod. 

Tanmese

Monet úgy vár, mint 1 értő-érző barát. Nem beszélsz, mégis mindent kimond helyetted színekkel. Hagyod, hogy kimossa és bebalzsamozza a lelked. Ha kettesben lennétek, talán el is sírnád magad megkönnyebbülésedben. így csak szemérmesen sóhajtozol, s reméled, hogy legalább egyszer tudsz olyasmit alkotni, ami úgy hat másokra, mint rád az íriszek és tavirózsák. 

Nympheas

íriszek

Pissarro, Morisot és az épületegyüttes olyan impresszionista keretet ad, amiből nincs kedved kiszakadni, így óvatosan az utcára és a napfényre sóhajtozod magad.

Az első szembejövő járókelő egy papagáj. Valószínűleg a szokásos vasárnapi sétájára viszi  a színes kabátban araszoló öregasszonyt. Bár egyikük sem szólal meg, hallani véled a madár helyeslő kurrogását. 

Az ebéd is időutazás, a nagybácsi vendéglőjébe, ahol az asztalon a saját nevelésű virágok, a falon a vendégek igényeit figyelő tükrök sorakoznak. 

Kedélyes időutazás

Beszéde, mozdulatai és valószínűleg egész élete komótos. A fogásokat nem felszolgálja, hanem tálalja és adomákkal köríti. A desszertet jó magaviselethez köti; ezért mindent szépen megeszel. Nem kockáztatod a tarte aux pommes-odat, ami mellé énekel neked. 

Sebességváltást elkerülendő, hajóra szállsz. A Szajna tovább ringat. Vagy a hajó halad, vagy a városkép vonul el előtted több száz év történelmével. A hidak alatt visszhangzik a moraj, a hűvös szél táncot jár a májusi napsugarakkal - muszáj továb sóhajtoznod  és mindenféle feljebbvalóknak hálálkodnod. 

Aztán persze a megtestesülésed is követeli a magáét, így elzarándokolsz a palacsintázó törzshelyedre, ahol azonnal mesefigurának érzed magad; a dekor breton, a hangulat otthonos, asztalszomszédaid közvetlenek. 

Lepecsételni a napot rendelsz egy kouignette-et, ami annyira édes és ragacsos, hogy hermetikusan lezárja az aznapi emlékkapszuládat minden érzettel együtt. Hazametrózol és végre ágyba meg álomtalan éjszakába zuhansz. 

Kouignette

Vasárnap reggel, bár lassan boot-olsz, előre örülsz a Jardins kiállításnak - már csak azért is, mert a Grand Palais-ba mehetsz ismét. A Champs Elysées-n kell sétálnod és nem bánod. A lombok zöldje felett bodorló felhők fehéren világítanak az ég kékjén, mint megannyi felszabadult sóhaj mennybemenetele. 

Sanzelizé

A müzé válogatása gazdag és évszázadokat ölel fel, ahogy te is magadhoz ölelnéd Rousseau-t a füves könyvével, a kortárs alkotót a tintalenyomatával, a színskála minden szinonimáját, André Le Nôtre-ot és az összes fontoszintetizáló lényt, amiért testi-lelki táplálékot nyújtanak. 

Foucault

Aztán megérkezel a jelenbe, kilépsz a növények körforgásából és elmetrózol a filmbe, amit a valóság ihletett, vagy fordítva. Amélie és Jean-Pierre Jeunet világa átfedésekkel foltozza a tiedet. Régi kérdés, ki álmodik kit - nem te fogod megválaszolni ezen a vasárnapon. Nem terheled a délutánt ilyen fajsúlyos témákkal, inkább rendelsz egy sajttálat és elégedetten múltidőbe teszed.

Mon fabuleux destin

Amélie zöldségesénél fotózol párat, majd epret szemezgetve lecsorogsz a Mur des je t'aimes-hez.

Des je t'aimes

Ha a mindennapokban legalább ennyiféleképpen kerülne kifejezésre, ez a világ a létező világok legjobbika volna. Végre.

Ennek apropóján gondolsz a múltadra, jövődre, de a jelened visszahúz és örömmel maradsz. Nincs hova sietned, érzékeid megtelnek és túlcsordulnak. 

Aztán ocsúdsz és látod, ahogy aláereszkedik a hétfő este. Kiiszod a poharad és elköszönsz. A forgatagból kivonódva hazalépdelsz. 

Csend. Élet.

Kis svájci mese

És lőn 1 rep- meg 1 vonatjegy, összepakolák, útrakelék. 

A hajnali taxis közönyösen rángatja a kormányt, de még így is kiérünk a néhai Ferihegyre félóra alatt. 
Szokásos reptéri szcenárió; matrica a bőröndre, boarding pass-szal kígyózás a biztonságos kapuhoz. Persze a bokacipőmet vegyem le, de legalább lábujjlenyomatot nem kérnek és topánt sem kell próbálni hamupipősen. Mongyuk, az őr sem 1 mesebeli.
Szerzek alapvető élelmiszert aranyáron, téblábolok 1 sort, majd becsippantanak az A8-on. 

A SwissAir járaton Sarah Jessica Parker és Adriano Celentano fiatalkori kiadásai gondoskodnak a kényelemről és készségesen osztják a kiflit, narancslevet.  A mögöttem ülő 3 magyar femina visítozása ellenére félálomba hűlök a légkondi alatt. 

A zürichi reptér pont olyan korrekt, mint a svájci óramű, elvégre. A csomagköpő szalag tájékoztat a pakk érkezési idejéről, és tényleg. Ideje meglovagolni a vonatjegyet (hö!), így követem a jeleket, míg a 3-as vágányig nem jutok. Első svájci vonatozásom is olyan kimunkált, mint az egész ország maga. A peronon betűk jelzik, hol lehet első, hol másodosztályra számítani. A 11h56-os járatom előtt atomóra pontosan elzúz 2 másik, aztán elhelyezkedés a régi, ámde tisztán és rendben tartott kocsiban. 
A másfél órás út klasszik alpesi tájakon, ipartelepeken és alagutakon át visz, csendesen és zökkenőmentesen. A szomszéd magyarok leszállnak a harmadik megállónál. 

Megérkezvén a bázeli 11-es vágányra kirajzok a tavaszi szeles pályaudvarra és buzgón keresni kezdem a célállomást, ahol tető lesz a fejem felett. Nem kapkodom el, így 1 helyi lakos felajánlja a segítségét. Mint kiderül, 1 cégnél dolgozunk, de ebből nem következik, hogy hasznos útbaigazítással tudna szolgálni. Magamra hagy a nettelen telefonnal, amiből válogatott trükkökkel próbálom kinyerni a címet. 
Nem sokáig állok egyedül, máris hozzámlép 1 másik önkéntes, s érdeklődik, milyen nyelven tudnék neki segíteni; német, vagy angol? A nagyvárosi szociológia gyorstalpaló nem volt hasztalan; rögtön sejdítem, hogy vmi roppant megható sztorival leszek itten pénzelésre ösztökélve. Ezért hát mondom neki: magyarul tudok. 
Ettől felderül az arca, mint márciusi napfény a kósza bárányfelhők mögül, s örvendez, hogy földik vagyunk, Tatabányáról jött, mestersége címere benedekelek és még lelkesebben faggat, hová tartok és ugyebár tudok rajta segíteni. Betárazott válaszaimra csípőből riposztol, látszik, nem most kezdte. Javára írandó, hogy a nagyvárosi szociológiai gyorstalpalót ő is elvégezte; firnyákosan kell válaszolnom, de így is kész a verdikt: diplomásan, 3 nyelvet beszélek, kizárt, hogy ne lenne nálam bármiféle valuta. Győzködöm, hogy épp el vagyok veszve, de így is kitart.  
Aztán, talán mi, magyarok tartsunk össze! alapon felajánlja, hogy békén hagy és kér mástól segítséget. Nem bánom. 

Végül sikerül megtudnom, hova hajtassak, de a svájci taxis finnyás, csak készpénzért csap a lovak közé. Viszont előzékenyen megmutatja, hol az automata. 
Bruttó 6 percen belül kiszállít a forgóajtó előtt, s bejelentkezés után elfoglalhatom a 247-es zugot. Belakom a négyzetmétereket és végre hallgatok a megérzéseimre: nekiindulok éhségcsillapítót vadászni. Bár elnézve a fürdőt, sokat nem ehetek, ha be akarok férni a vizes blokkba. 

Közlekedési készségeim nem hagynak cserben; teszek 1 félórás sétát a lakóövezetben, ahol persze csak óvoda, kínai masszőr és jógastúdió van, vendéglátóipari egység 1 szál se. Majd visszatérve a szállóhoz látom, hogy az ellenkező irányban nyílik a sétáló utca, nemzetközi konyhákkal többek közt.
Ellenállok a mexikóinak, az ázsiainak és nem hiába: palacsintázó! Egész pontosan, crêperie. A la française. 

A helyet a tripadvisor is promotálja, amivel mélységesen egyetértek. 2 palacsinta után feljogosítva érzem magam az ajánlásra; véleményem megalapozott és máris kifejtem. 

A klíma bár langyos, inkább bent foglalok helyet. Az egységet valszleg a Nem a méret a lényeg! mottóval nyitották meg; de a miniatűr kivitelt legalább ellensúlyozza a dekor, az 1 fős személyzet és az íz-tápérték látványos szervírozása. 

Spenós-sajtos-paradicsomos + bécsi kapucíner

A mottó az adagra is érvényes, de így legalább kérhettem egy Grand Marnier-s második palacsintát is. Közben élénkült a forgalom, várakozásilag tanulmányoztam a szembeni vendégkönyvet. A feljegyzések beborították az egész falat. És nem én voltam az első magyar vendég.

Feedbacks

Aztán érkezett a párizsi városnézéseket idéző crêpe; bevillant a 8 évvel ezelőtti palacsinta a Notre Dame előtti egyik lámpaoszlopnak dőlve - éljen Proust! És ha már irodalom, éljen a kortárs francia szerző is, akivel crêpe nélkül is érdemes időt tölteni.  

Grand Marnier - Vous ne serez plus jamais triste

Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszasétáltam a tető alá, hogy felkészüljek az esti közösségi programra. Ami - most már utólag kijelenthetem - jól sikerült, s nem csak a Campari miatt. 
Végül befértem a fürdőbe, így megtisztulva vetődhetek a trükkösen formázott párnára. Remélem, rózsaszín leányálmokkal van kitömve. 

617 - Árnyétrend

Hogy mit csinálnak az árnyékok, amikor végre gazda nélkül maradnak? 
Fellélegeznek. Elnyúlnak. Vagy épp nekilódulnak. 
Attól függően, mit nem/csinál eleget a gazdájuk a fényben. 
Az árnyék balanszíroz. Hogy a gazda tovább maradjon egyensúlyban. 

És persze esznek is az árnyak. 617 árnyéka például közepes, olykor véres steak-eket. Tatár bifszteket. Ünnepnapokon. 1 szimpla csütörtök este beéri a 617 fejéből kisóhajtozott gondolatokkal, elkapott grimaszokkal, jelentéktelennek tűnő félmondatokkal. Hogy szükség esetén felöklendezhesse neki, mint madárfióknak az anyja. Árnyéka csak remélte, hogy 617 tudatában van interaktív kapcsolatuknak, s nem ijedne meg tőle, ha összefutnának. Ahogy majdnem legutóbb is. Mondjuk az kicsit necc volt, épphogy vissza tudott slisszolni a tükörbe, de a kicsik persze kintragadtak. 

Árnyék szívesen szembenézett volna 617tel, de ismerte a szabályzatot: humán gazdák esetében tilos a szembesítés. Hacsak nem kifejezetten a gazda kéri, de erre aligpélda akad az Árnyékvilágban. Pedig mindenkinek élhetőbb lenne, ha szabadon folyamodhatnának egymás eszköztárához. A gazdák kevésbé rettegnének, szélesebb időt-teret használnának ki, az árnyak pedig megszabadulnának kötelékeiktől. Úgyis visszatérnének gazdájukhoz, hisz ők választották, hogy kihez köttessenek. 
A gazdáknak persze fogalma sincs erről, s szörnyethalnának, ha látnák saját árnyukat önállósodni.

617 árnya összeszedegette az aznapi, szanaszét hagyott hozadékot. Talált friss, krémes édeset, régi keserűt és új, bizsergő tavaszi vibrálást is. A zajokat kiszűrte, mint cet a planktont. Talált szórt fényt és mozgóképeket is. 1 kicsivel több érintés és hibátlan - ingatta fejét az árny. 
Aztán eszébe jutott az előző napi hozomány és engedékenyen hátradőlt a kanapén. Kinézett a Holdra, ahogy békésen gömbölyödött a felhők márványozta égen. A fenyők óramutatókként szolgáltak; az árnyék tudta, hogy még bőven van ideje az edzésre. Hogy 617nek legyen miből merítenie, ha szüksége volna rá. 

Együtt

617 - Árnyékvilág

A nappali 3 lépés a fürdőtől. Sötétben is. Ahogy felkapcsolta a villanyt, 617 látta, amint néhány árnyék mozdulatlanná dermed. A 3 halk lépés rövidnek bizonyult ahhoz, hogy visszasurranjanak az egész falat borító tükörbe. Ahol laktak. 
617 nem bánta jelenlétüket, tudta, hogy villanyoltás után ki-bejárnak az árnyak. Kicsit szánva kedvelte a szűk mozgástérre ítélt árnyékokat. 

Élők jelenlétében az árnyak kénytelenek a tárgyakkal, élőlényekkel együtt mozogni. Esetleg megnyúlhatnak, hosszan vetülhetnek a fények függvényében, de gazdájukat el nem hagyhatják. Attól mindenki megrémülne. 
Csak sötétben, lehetőleg élők nélkül járhatnak-kelhetnek szabadon, kedvükre. 

617 érzékelte kényelmetlen feszengésüket, ezért nem is firtatta mikéntjüket. Ott torlódtak a növény alatt, a sok levél egész hihetővé tette az egymásra taposó árnyékok halmazát. 
A hálóba menet lekapcsolta a villanyt, s hallani vélte, ahogy az árnyak megkönnyebbülve eleresztik alibigazdájukat és surrogó igyekvéssel elnyeli őket a tükör néma felülete. Korai volt még előmerészkedniük, noha az itt élő ilyenkor már aludni szokott. Kicsit várnak, s remélhetőleg nem ébred fel még egyszer. 

617 eldőlt és küldött 1 gondolatpostát a tükör népének. 
 - 20 percen belül jöhettek. - és már el is merült álomhullámaiban. 

Egymásra vetülés

617 - DIY Kardiológia

Zongorával a háttérben, 617 a szívét forgatta. Már megint. 

 

DIY kardiológia

Ha a neuronok működéséhez sok folyadék szükséges (minthogy az elektromos impulzusok nedves közegben gyorsabban terjednek), vajon mi kell a szívizomsejtek optimális mechanikájához? Milyen közegben áramlanak a leginkább az érzelmek? És miként?
Diffúzióval? Annak ugyebár a sűrűségkülönbség a hajtóereje, tehát a nagyobb koncentrációjú helyről vándorol a kisebb sűrűség felé, kiegyenlítésre törekedvén.

Csodálatosak ezek a fizikai-kémiai törvények, de még azt se tudják meghatározni, milyen halmazállapotúak az érzelmek - vetette fel a kérdést 617 csak úgy magának. 

A szívén futó hosszú heget vizslatta. Rég tartott önvizsgálatot, holott a dokik eleget szajkózzák a fontosságát. Számos diszfunkció kiszűrhető. 617 jó ideje nem vette szemügyre a szívét.
A horpadást, a csorbát már ismerte, a ritmuszavart kikezelte, a helyenkénti felszíni karcokat kipolírozta, visszafestette. Meg sem tudta mondani, mikor volt utoljára szívizomláza. 

A legutóbbi seb is teljesen begyógyult, a szélek összeforrtak. Látszott, hogy régóta nem feslett fel, még csak nem is nedvedzett.

617 óvatosan megnyomkodta a forradást. Kicsit keményebb volt, mint az egészséges szövet, de ruganyos. Viszont furán érzéketlen; az inger csak késve, halványan jutott el a szív belsejébe.
Mindazonáltal az egyenlítői éghajlat kifejezetten jót tett a szisztolés értékeinek - konstatálta 617. Biztos a magas páratartalom. Úgy fest, a maláj hétköznapok kigőzölték szívéből a keserű méreganyagokat, a szürke gázok utolsó foltja is elpárolgott. Maradt az élénkpiros szívizom lüktetése. Egy kis kardióval, szívmasszázzsal simán helyre lehet állítani a permeabilitást - örült 617.

Mongyuk, az érzelmek már most áramlanak. Hogy ozmózissal, vagy diffúzióval, igazából mindegy is.