Hazaértem pénteken, vagyis immáron 3 napja. Az utazás egész (szüli)napos volt, kalandos is, épp csak gyertya nem gyúlt.
Úgy indult, hogy fél 7kor keltem, korábban, mint mikor munkába mék. A program hosszára való tekintettel bőséges reggeliben részesítettem magam, leadtam a kisbörit a recepción, megőrzésre. A taxi már várt, a sofőr beszórta a cuccokat, engem csak betessékelt, majd irány a reptér. Ekkorra már meglehetős forgalom képződött a városban, ennek megfelelően fékezgetett, tekergett a sofőr is. Ezért aztán hamarost hányingerem is lett, legfőképp, mikor előzékenyen a kezembe nyomta az 1ik, ablakon benyújtott sportújságot. Nem a témával van bajom, hanem ugyebár, ha autóban olvasok, az csak ront a helyzeten és üzembiztosan produkálok 1 rókát.
Idejében kiértünk a röppályaudvarra, s fizetés után magamra hagyott a böhöm csomagokkal. Némi tébláb után jelentkeztem a kontrollra. A sorban utánam következő terjedelmes fazon és hason neje vagy színvak volt, vagy csak szimplán nem vettek tudomást a távolságtartó sárga csíkról, amivel kijelölik a várakozási helyet. Enyhén szólva is a sarkamban ácsorgott. Az ügyintéző csaj felszólította, hogy bizony tessék kissé visszavenni a lendületből, így is-úgy is sorra kerül kb 3 perec alatt. Na jó, bevallom, csak sejtem, hogy vmi ilyesmit mond6ott az ellenőr. Ámde bármit is mondott, parázs vita kerekedett a felszólításból, emberünk szélesen gesztikulálva, mélységesen felháborodva reklamált, aminek következtében engem áttessékeltek a másik pulthoz, ahol meglehetős sor állt már. Felettébb hálás voltam a kliensnek, hogy így kipenderített a vizsgálat kellős közepéből, miközben őt körbeállta a kvázi összes, épp szolgálatban lévő biztonsági őr, imígyen megemelve az indulatokat és a decibeleket. Summa summarum, a potenciális utas a kivételes bánásmód következtében pár perccel később már túl is esett az ellenőrzésen, én pedig még mindig a soromra vártam. Hangtett helyébe jót várj...
Mikor végül újra eljutottam a pulthoz, ismét megkérdezték tőlem, van-e bejelentenivaló pénc nálam. Montam, sajnos nem vagyok olyan xencsés, hogy 1000EUR-on felüli összeggel hagyjam el az országot. Ezt letudva, sorol6tam a következő etaphoz, ahol természetesen újabb humánkígyó rostokolt. Itt nem érdeklődtek a financiális helyzetemről, csak vizslatták az útlevelemet, s 1bevetették az előzőleg kitöltött be/kiutazási kérelemmel. Mer ugyanis, 1ik irányba se olyan 1xű átlépni a marokkói 6árt. Ki kell tölteni 1 papirost a személyes adataiddal, s az utazásod céljával. Utóbbinál választhacc a turista, illetve munkásember státusz között. Nem tom, melyik milyen elbírálás alá esik, mindenesetre eddig még viszonylag könnyen lépdeltem át a 6áron.
Aztán ezt is letudtam végre, s alkalmasnak nyilvánítottak az utazásra, felkap6tam a kézi poggyászok tömkelegét és megkereshettem a terminálomat. Szűkösen ugyan, de még belefért 1 gyors output a felszállás előtt.
Tekintettel a rövidke átszállási időre Párizsban, a becsekkolásnál kértem az ügyintézőt, hogy lehetőleg a gép elejébe pozicionáljon, legalább esélyem l1n elérni a csatlakozást. Ennek eredményeképp megnyertem a 10E-t, igenigen, pontosan a középső ülést, 1 enyhén szagos hímnemmel a jobbomon, s 1 terebélyesedő családfővel a balomon. Xencsére a sarjak kb az induláskor beájultak, nem így 1 minikorú embergyerek, aki viszont vállalta a nyugalom megzavarását a folytonos ordítással. Mint akit vernek, úgy üvöltött, s végül már kedvem is lett vón a tettlegességhez, az utolsó előtti neuronom cafattá amortizálása pillanatában.
Az utolsó neuron akkor kezdett el fogyatkozni, midőn konstatáltam, hogy félórás késéssel landolunk a CDG-n, sőt, hab a portán, nem is a 2F-re érünk, mint tudatta a stewardess, hanem a 2E-re. Nem tuttam, örüljek, vagy se az infónak, ezzel nem terheltem az idegrencerem. Meglehetős terhelést biztosított a feladat: felmérni a terepet, s becsapódni a célterminálba.
Akkor még nem tuttam, amit ezen a linken tudni lehet: a CDG térképét - http://www.aeroportsdeparis.fr/ADP/fr-FR/Passagers/Acces-Plans-Parking/Paris-Orly/Plans-Des-Terminaux/
Azt gondoltam, a 2E majd még közelebb is lesz a 2D-hez, ahonnan indul a pesti járat. Talán igen, mindenesetre előx jártam ezen a szegmensén a CDG-nek; így nem feltétlen volt könnyebb misszió elloholni a kívánatos szekcióra.
Nem kevés szlalom, futószőnyeg és izgalom után ott találtam magam 1 újabb biztonsági ellenőrzésen, ahol a besípolás miatt megszabadul6tam a szandálomtól. Darabonként 3 csat. Anyátok. Öröm az ürömben, hogy viszont az 55ös kapuig már akár mezítláb is elszökdécselhettem vón, mer rögtön az ellenőrzés után következett.
Ahol is a francia nyuggerek tolakodtak. Ám végül aztán csak elhelyezkedtem a 11F-en.
Útitársam 1 Mo-on élő francia, aki kérdés nélkül megosztotta velem magyar élményeit. Egész úton hazafelé...
Ám 1x minden jónak vége szakad, s ugyanígy xencsére a kevésbé jónak is: megérkeztem a Liszt Ferenc reptér 2A-ra. Ami még pompásabb, hogy a csomagom is, velem 1ütt.
Mit kíván6tam volna még ezen kívül?
Hármat: hazaérni-enni-inni. Úgy lett.
Úgy indult, hogy fél 7kor keltem, korábban, mint mikor munkába mék. A program hosszára való tekintettel bőséges reggeliben részesítettem magam, leadtam a kisbörit a recepción, megőrzésre. A taxi már várt, a sofőr beszórta a cuccokat, engem csak betessékelt, majd irány a reptér. Ekkorra már meglehetős forgalom képződött a városban, ennek megfelelően fékezgetett, tekergett a sofőr is. Ezért aztán hamarost hányingerem is lett, legfőképp, mikor előzékenyen a kezembe nyomta az 1ik, ablakon benyújtott sportújságot. Nem a témával van bajom, hanem ugyebár, ha autóban olvasok, az csak ront a helyzeten és üzembiztosan produkálok 1 rókát.
Idejében kiértünk a röppályaudvarra, s fizetés után magamra hagyott a böhöm csomagokkal. Némi tébláb után jelentkeztem a kontrollra. A sorban utánam következő terjedelmes fazon és hason neje vagy színvak volt, vagy csak szimplán nem vettek tudomást a távolságtartó sárga csíkról, amivel kijelölik a várakozási helyet. Enyhén szólva is a sarkamban ácsorgott. Az ügyintéző csaj felszólította, hogy bizony tessék kissé visszavenni a lendületből, így is-úgy is sorra kerül kb 3 perec alatt. Na jó, bevallom, csak sejtem, hogy vmi ilyesmit mond6ott az ellenőr. Ámde bármit is mondott, parázs vita kerekedett a felszólításból, emberünk szélesen gesztikulálva, mélységesen felháborodva reklamált, aminek következtében engem áttessékeltek a másik pulthoz, ahol meglehetős sor állt már. Felettébb hálás voltam a kliensnek, hogy így kipenderített a vizsgálat kellős közepéből, miközben őt körbeállta a kvázi összes, épp szolgálatban lévő biztonsági őr, imígyen megemelve az indulatokat és a decibeleket. Summa summarum, a potenciális utas a kivételes bánásmód következtében pár perccel később már túl is esett az ellenőrzésen, én pedig még mindig a soromra vártam. Hangtett helyébe jót várj...
Mikor végül újra eljutottam a pulthoz, ismét megkérdezték tőlem, van-e bejelentenivaló pénc nálam. Montam, sajnos nem vagyok olyan xencsés, hogy 1000EUR-on felüli összeggel hagyjam el az országot. Ezt letudva, sorol6tam a következő etaphoz, ahol természetesen újabb humánkígyó rostokolt. Itt nem érdeklődtek a financiális helyzetemről, csak vizslatták az útlevelemet, s 1bevetették az előzőleg kitöltött be/kiutazási kérelemmel. Mer ugyanis, 1ik irányba se olyan 1xű átlépni a marokkói 6árt. Ki kell tölteni 1 papirost a személyes adataiddal, s az utazásod céljával. Utóbbinál választhacc a turista, illetve munkásember státusz között. Nem tom, melyik milyen elbírálás alá esik, mindenesetre eddig még viszonylag könnyen lépdeltem át a 6áron.
Aztán ezt is letudtam végre, s alkalmasnak nyilvánítottak az utazásra, felkap6tam a kézi poggyászok tömkelegét és megkereshettem a terminálomat. Szűkösen ugyan, de még belefért 1 gyors output a felszállás előtt.
Tekintettel a rövidke átszállási időre Párizsban, a becsekkolásnál kértem az ügyintézőt, hogy lehetőleg a gép elejébe pozicionáljon, legalább esélyem l1n elérni a csatlakozást. Ennek eredményeképp megnyertem a 10E-t, igenigen, pontosan a középső ülést, 1 enyhén szagos hímnemmel a jobbomon, s 1 terebélyesedő családfővel a balomon. Xencsére a sarjak kb az induláskor beájultak, nem így 1 minikorú embergyerek, aki viszont vállalta a nyugalom megzavarását a folytonos ordítással. Mint akit vernek, úgy üvöltött, s végül már kedvem is lett vón a tettlegességhez, az utolsó előtti neuronom cafattá amortizálása pillanatában.
Az utolsó neuron akkor kezdett el fogyatkozni, midőn konstatáltam, hogy félórás késéssel landolunk a CDG-n, sőt, hab a portán, nem is a 2F-re érünk, mint tudatta a stewardess, hanem a 2E-re. Nem tuttam, örüljek, vagy se az infónak, ezzel nem terheltem az idegrencerem. Meglehetős terhelést biztosított a feladat: felmérni a terepet, s becsapódni a célterminálba.
Akkor még nem tuttam, amit ezen a linken tudni lehet: a CDG térképét - http://www.aeroportsdeparis.fr/ADP/fr-FR/Passagers/Acces-Plans-Parking/Paris-Orly/Plans-Des-Terminaux/
Azt gondoltam, a 2E majd még közelebb is lesz a 2D-hez, ahonnan indul a pesti járat. Talán igen, mindenesetre előx jártam ezen a szegmensén a CDG-nek; így nem feltétlen volt könnyebb misszió elloholni a kívánatos szekcióra.
Nem kevés szlalom, futószőnyeg és izgalom után ott találtam magam 1 újabb biztonsági ellenőrzésen, ahol a besípolás miatt megszabadul6tam a szandálomtól. Darabonként 3 csat. Anyátok. Öröm az ürömben, hogy viszont az 55ös kapuig már akár mezítláb is elszökdécselhettem vón, mer rögtön az ellenőrzés után következett.
Ahol is a francia nyuggerek tolakodtak. Ám végül aztán csak elhelyezkedtem a 11F-en.
Útitársam 1 Mo-on élő francia, aki kérdés nélkül megosztotta velem magyar élményeit. Egész úton hazafelé...
Ám 1x minden jónak vége szakad, s ugyanígy xencsére a kevésbé jónak is: megérkeztem a Liszt Ferenc reptér 2A-ra. Ami még pompásabb, hogy a csomagom is, velem 1ütt.
Mit kíván6tam volna még ezen kívül?
Hármat: hazaérni-enni-inni. Úgy lett.
