617 - Úton

617 ment-mendegélt a hideg úton, kis csomagját már meg sem érezte a hátán. Tizenév alatt úgy megszokta, akár a púpos a púpját, vagy eszkimó a fókazsíros zuzmópörköltet.
Amit tán sose bír megszokni, az az, ha akadályozzák. A haladásban például. Márpedig ezúttal sem halad6ott saját tempójában. Ezen őrjöngött kicsit, majd túltette magát a kellemetlenségen, meg jónéhány buckán. Xetett volna szárnyalni a világoskékségben, ahol nem áll az útjába semmi, ahol csak a levegő és ő van, de be kellett érnie Földközeli suhanással.

Épp ezen gondolataival foglalatoskodott, mikor arra lett figyelmes, hogy 1 fura alak imbolyog nem messze tőle. Mivel 617 sem xette, ha megbámulták, ő sem meredt a figurára, így azt se tudta eldönteni, hogy micsoda teremtmény szegődött kísérőjéül. A kiderülés nem váratott magára túl sokáig, mert az alak közelített felé, majd mikor már 1 vonalban lépdeltek, mint a rétesváró katonák, bemutatkozott:
- Szia! Én Pszeudo vagyok. És te? - a kezdeményezés messze nem így hangzott Pszeudo szájából, s a kézfogás is elmaradt, mivel ujjai szélrózsaként meredeztek szanaszét minden irányba. Hogy 617 dekódolta a nagyvonalakban felvázolt artikulációt, köszönhető volt a hullámhosszoknak, melyeken ő és Pszeudo 1ensúlyozott, és amelyek nem is estek olyan távol 1mástól.  Igyekezett nem tudomást venni a szokatlan fejmozdulatokról, de nem volt 1xű, mert Pszeudo ráadásul X-et formázott egész lényével, s ettől olyan lett, mint 1 életre kelt kromoszóma.
617 máris szimpatizált vele, pedig a beszélgetés nem volt zökkenőmentes, ahogy útjuk sem.

Hang- és mentálrezgésekkel érintkezve 617 megtudta, hogy Pszeudo nem mindig élt ebben az élhetetlennek tűnő húsfogdában, ám amikor lelke megszületni készült, 1 gonosz vigyorú kobold elgáncsolta és a földi testbe libbenés helyett úgy zuhant, hogy épp csak nyakát nem szegte. Zúzódott tagjait nem 1enesíthette többé sem simogatás, sem törődés. Hangszálai elszakadtak, s hiába sodorta újra a legjobb hangszövő, Pszeudo ezen életében már soha nem lesz képes olyan szépen beszélni, amilyen szépek gondolatai voltak, mígnem szembesült állapotának véglegességével.

Amint összeszedte magát, Pszeudo el6ározta, hogy kitiltja az összes koboldot a földi életből. Nem könnyű feladat, hiszen koboldék kicsik, ám annál alattomosabban célozzák meg a felkészületlen embereket. Emberék nem is tudják, hogyan és mikor, de 1x csak azt veszik észre, hogy már régóta nem él se lelkük, se gondolataik. A koboldok összetördelik, s apró darabonként széthordják őket, s próbálják saját, szürkésfekete lélekvázukba illeszteni a színes emberi lélekfoszlányokat. Ugyanezt teszik a gondolattöredékekkel, majd dühösen elhajítják őket, mikor látják, hogy azok sehogysem illeszkednek féregrágta fejükbe.

617 elképedve hallgatta Pszeudot, aki mindezt saját ármánykoboldjától tudta meg. Hogy felvértezze magát ellenük, Pszeudo elvégezte a Lélektudományi 1etem Jótett szakát, summa cum laude. Most éppen PhD-képzésre jár az Ármány és Szeretet karra, valamint kiegészítő képzésként felvette a Kisimító kezelések és Távolságtartás kurzusokat.

617 még szívesen hallgatta volna Pszeudo történeteit, ám  útjaik elváltak. Pszeudo lekanyarodott 1 keskenyebb ösvényre, ahol koboldokat sejtett. 617 Pszeudo nyakába akasztotta szemfényvesztő talizmánját, amivel kivédhetők az ártó pillantások, s jelzik gazdájának, ha rossz szándékú lény kerül a közelébe. Sokáig nézte, ahogy nagy kilengéssel távolodott. Hogy megnyugtassa magát, 617 1 auraerősítő fénynyalábot is utána küldött. Remélte, Pszeudo sikerrel jár, s hogy még találkoznak.

617 tovább lépdelt, úgy érezte, szárnyal a világoskékségben, s nem áll6ja útját semmi.

617 - Télibáb a zavaron

617 csak állt és hallgatott. Többnyire akkor hallgatott, mikor várták a válaszát, és fordítva. Nem közönyből, mint ahogy félreértették. De persze lehetett magyarázkodni vég nélkül. Unta.

Az öregasszony is csak monta. A nagymonológot betűzdelte csípős rosszmájjal, 617 már csak akkor vette észre, mikor ráharapott. Későn. Hiába próbált kitérni a marás elől, az erekbe másodpercek alatt eljutott a méreg, s érezte, amint megbénítja. Az öregasszony sandán figyelte, hogy vajon elegendő-e az adag, vagy még kell 1 kis puhítás.

617 elszomorodott, hogy már megint bekajálta a dumát, nagy naivan, ahogy nem 1x eddig is. Mindig megfogadta, hogy eztán sokkal körültekintőbben issza a szavakat, de idővel lanyhult a figyelme, feltámadt bizalma, s mivel ettől rövidebbet látott, így rövidebbet is húzott. 

A vénség - biztos, ami biztos alapon - még megdöfködte jól irányzott, alaptalan vádakkal, majd mikor látta, hogy 617 visszavonhatatlanul jégszobrot játszik, lábujjhegyen billegve, hogy elérje, a fejébe nyomta a csörgősipkát. Ez volt a jel, hogy kész a műremeg.

617 érzékelte, mi történik vele, csak épp tenni nem tudott ellene. A Hókirálynő jutott eszébe, aki nemsokára eljön érte, s végérvényesen jégszívet farag saját, pirosan ugrándozó szíve helyére. Noha a Szívkirály már felültette párszor, 617 mégis inkább bevállalta az olykor délibáb (m)ámornyilakat,  semmint a jégkalapácsot, akármit is ígér a Hókirálynő.

 



A Szívkirály ilyenkor persze a csajokat fűzögeti, méltatlankodott 617, a kis hájas puttók meg 2 pofára zabálják a lépesmézet, ami a telibekapott xelmesek csókjaiból származik. A méhes duma csak (hím)porhintés, a csíkos minirepülők viszik a virágoknak a mézet, nem veszik tőlük.

Ámde most nincs idő biológiára, 617nek saját élettanára kell ügyelnie, merha idejegesedik, pát inthet SzabadságSzerelemnek. Pedig bírta ezt a kétpetéjű ikerpárt, lévén maga is Ikrek.

Nos, hát vmi 5let, az kéne, de mielőbb. Nem volt nála 1 se. Gondolatban végigvette a zsebeit, de csak 1 darab morzsálódós reményt talált, régi álomfoszlányokat hősökről, s 1 tenyérnyi, még langyos érzelemvásznat, amit kitartóan szövögetett. A felejtőcseppből már alig gurgadozott néhány a zöld üvegcse alján.

A Hókirálynő hangtalanul állt meg cirádás szánjával, s már suhant is befelé, hódara és hóemberek orra előzte meg. Elégedetten bólintott 617 láttán, majd 1 pördüléssel kisöpörte zsebeiből kevéske útravalóját. Gúnyosan cöcögött, s meg is jegyezte a körülötte tüsténkedő öregasszonynak:

- Hát, úgy látom, vele aztán kifogtuk. Se 1 varázssíp, se 1 lát6atlanná tévő köpeny, csak ezek a kacatok - s kényes cipellőjével odébb billentette az álomhősöket, a színes zsebkendődarabbal 1ütt.  - Mehetünk, már csak meg kell várni, míg teljesen kihűl - s intett, hogy jégkását kíván uzsonnára.

Az öregasszony elkedvetlenedve ment eledelt keverni, hiszen a kiszemelt áldozat kincsei jelentették az ő zsákmányát. Ugyan mit kezdhetne ezzel a száraz morzsával?? Szétszórta, s nem is figyelte, hogy a más szögbe billent hősök orra elé potyogtak a reménydarabkák.

617 meglepetésében szaporán pislogott, mikor látta, hogy a hősök óvatosan felszedegették a morzsákat és 1re csak nőtteknőttek, mígnem igazi, erős hősökké lettek. Csendben, gyorsan mozogtak; felkapták az érzelemvásznat, s háromszor megrázták. Így lett belőle vitorlázóernyő. Ekkor ölbe vették 617et, vigyázva, hogy el ne törjék, mer akkor csak a méhek rakják össze újra, az pedig sokáig tart, míg a nyálukkal megragasztgatják. Betekerték az érzelemszövetbe, jó meleg volt. A hősök körbekapaszkodtak, középen 617tel, s jelre kivetődtek az üvegtelen ablakon. Puhán landoltak a hóban, s hogy kiüssék 617 rémemlékeit, 1ikük előhúzta zsebéből a felejtőcseppeket, s felé nyújtotta. 617 elvette a zöld üvegcsét, forgatta 1 rövid ideig, majd gyors, de pontos mozdulattal visszahajította a Hókirálynő kastélyába. Hallották, ahogy csörömpölve összetört.

A hősök előx értetlenül álltak, majd 1 hullámhosszra kerültek 617tel, s tudták, így lesz a legjobb. A Hókirálynő azt is elfelejti, hogy ők a világon vannak, többet eszébe nem jut, hogy elrabolja 617 szívét.

Eztán csak a Szívkirály Birodalmában végezhetnek rajta szívátültetést. Ha 617 a beleegyezését adja.

Belekapaszkodott az ernyőbe, elrugaszkodott, s megnyugvással konstatálta, hogy igazán hasznos, ha az ember lánya álmokat, reményeket, érzelmeket szövöget, mert azokból lesznek a legkiválóbb hősök. Akikre vészhelyzetben is számít6, mert mindig vele vannak. Hiszen általa-miatta léteznek.

617 - Programajánló

Párizsban járt az ősz. Meg én - höhögött magában 617. Noha a klíma épp nem kedvezett a városnézésnek, feltett szándékuk volt a hajókázás. Legalább addig is kíméli előző nap jócskán leamortizált bokáját.
A hajóvonták az Öreg Hölgy közelében találkoznak. Bár születésekor meglehetős ellenszenv fogadta, mára inkább kedvelik, mint nem. 617 xeti a tornyot, akárki akármit is mond. Még ha az őszi toalettje nem is túl dekoratív.



Rövidke sorbanállás és várakozás után felbocsátást nyertek a fedélzetre. Rémesen narancssárga műanyag ülőkék hideglettek a tetőn, de xencsére hamar átvették a testmeleget.

A zuáv ott állt az 1ik hídlábnál. Egész teccetős, konstatálta 617, kár hogy 1000 éves. Na jó, csak 200, de meg úgyis kőszívű. Különben is katona volt, azok meg mind léhák. Arra azér jó, hogy vízmértékként szolgáljon. Itt épp megúszta szárazon, de a krónikák említést tesznek vizes lábú, sőt vizes vállú zuávról is.



Az obligát látványosságokat persze lefényképezte, de bőven maradt szabad gyöke a 7köznapibb témákra is. Így olyat is archivált, amiben semmi látványosság nincs.

Az 1 órás vízitúra az októbervégi Szajnán szívmelengető, ugyanakkor kéz- és lábfagyasztó 6ását ellensúlyozandó, kitűzték a következő célállomást: palacsintázó!

Mer ugyebár a crèpe nem olyan, mint a palacsinta. Hogy igazán autentikus crèpe-et találjanak, el kellett zarándokolniuk a Montparnasse-ra. Ugyanaz, mint a Montmartre, csak délen van.

A crèperie breton tulajdonosnője nagy hanggal és elánnal fogadta a vendégeket. A bőség zavarában jó ideig csak válogattak, majd nagy elhatározást hoztak, s rendeltek Crèpe complète-et, utánára pedig a sokat ígérő Crèpe de Pomme d'Amour-t. Az ízélmény nem okozott csalódást, az első palacsintától komplett orgia zajlott a szájukban, a másodiktól pedig visszavon6atlanul xelembe estek. Párizzsal.

Az önfeledtséget konzerválta chouchenne, alias hydromiel, közönséges nevén mézlikőr.



Ily módon átmelegedve már fel se tűnt, hogy szitált az eső, hogy hamar szürkére váltott a délután, a morc időjárás nem árnyékolta be a szivárványszín feelinget.

617 - Attrakció!

A lazacot pont úgy készítették, ahogy xette, Párizs ugyanúgy próbálta elbűvölni, mint máskor, 617 mégsem tudta átadni magát a városnak. Várta, hogy hozzák végre a számlát és elinduljanak a zenetett helyszínére.
Az, hogy a 16 metróvonalból pont a 4es volt under construction, fenyegető tortahabként pöffeszkedett a koncert fölött. Márpedig fél 8ra ott kell lenni a Rochechouart 80 előtt. Áron vele volt. Bármi Áron.
Hogy hátrányos helyzetű bokája sajgott a cipőjében, jócskán visszavett 617 lendületéből, kompenzálásképp belül nagyon igyekezett, s fejben rohant 1000rel. Persze ez kívülről nem látszott.

Többxös átszállással végül felbukkantak a megfelelő metróalagútból, kvázi Le Trianon előtt. Kordonozás, biztonsági emberek, gyülekező emberek. Utóbbiak több 100 méteres, villás farkú sorban toporogtak.
Itt minden bizonnyal vmi tévedés lesz, nyugtatta magát 617. Tuti nincs is j1ük, s azt remélik, majd utcai árustól leakasztanak 1et - ahogy tette (félig) önkéntes kísérőjük is. Fél 8 volt, akárhogy is nézte, s nemhogy nem kezdődött a mutatvány, de még csak a közelében se jártak. Majd beléhasított a rettenet, hogy mi van, ha több j1et adtak el, mint ahányan beférnek?! Az ijedtségtől és a mögötte füvező ficsúrok szagától 1 pillanatra megszédült, de aztán jött a rendező figura, hogy álljanak má tisztességes sorba, különben hogy jutnak be, s ettől elhussant a rémület, maradt az eustressz.
A sor elaraszolt indiai bazár, palacsintás, gofriárus és 1 szatyros néni mellett, végül ott álltak az entrée-ban, a vonalkódot lecsippantották, s 617 máris az aulában ámult. Megszabadult a kabáttól, táskától, s így lecsupaszítva felmérte a terepet.

Színház, igen, puha bordó borítással a falakon, oszlopokon, némi porszag. Ezt gyorsan elnyomta az előkoncertre fújó füstgépek teljesítménye. 617et 1általán nem érdekelte a saját magukat is lelkesíteni próbáló csapat előadása. Viszont kihasználta a hézagos sorokat, s észrevétlenül előreszivárgott a kiszemelt oszlophoz, ahonnan aztán semmiféle földi erővel el nem vontatják. Ezt már jóval korábban el6ározta.

A színpad átszerelése után pedig jött, aminek jönnie kellett, gyors léptekkel, lendülettel, elsodró dallamokkal. 617 erei a gitárhúrokkal 1ütt feszültek-pendültek, sejthártyái a dobritmusra rezegtek, ízületei tökéletesen kapcsolódtak az akkordokhoz. 617 felfeküdt az áramlásra, ő lett a rezgés, a zene, a hang, s mindaz, amit kiváltottak belőle: ringás-hajlás, önfeledt olvadás, kirobbanó feszülés, lélektranszplantáció megtisztított szövetbe.
A point culminant a mindenkori kedvence lett, ekkor felettébb örült, hogy sminkje tartós és vízálló, mint 1 jobbfajta esőkabát.

Igen, itt volt, itt áradt keresztül rajta a hegedű minden 1es rezzenése, 617 itt lett a vonó és a húrok nászának áldozata. Örömmel. 

A hazaútra nem nagyon emléxik, az élmény hosszasan dolgozott benne, az utómunkálatok máig tartanak, noha az input már 1 hete érte.
Újra rátalált korábbi meggyőződése, miszerint La vie est belle.

617 - Varázskivonat

Az egész a koncertjeggyel kezdődött. Amióta kinyomtatta a rózsaszín papírt, abba kapaszkodott. Na nem a papírdarabba, hanem a gondolatba, hogy már alig vmennyit kell aludnia és ismét lélek(t)öltést kap.

A varázs7végéhez hozzátartozott a repülő. A gépen már átadta magát a rá váró napok hangulatának. 617 számított rá, hogy Párizs most is összefoltozza szétfoszlott érzelmi világát. Ahogy már annyiszor.

Az érkezés utáni nap lusta reggellel és croissant-nal indult. Az október végi péntek kissé borult, de hívogató volt, hát felkerekedtek. Csak a következő településig autóztak a színes tájon át. 617 már járt itt, s emlékezett, hogy a királyi közeg bővelkedik látványos elemekben. Arra nem, hogy ennyire nagyszabásúan:

A park kényeztette 617 érzékeit, elterelve figyelmét a mókuskerékről, ami a fejében pörgött.

A fákon ülő légbuborékok a xantofilles levelekkel szállingóztak alá, 617 rengeteget begyűjtött, elraktározva őket vérsejtjeiben. A vízben tükröződő szobrok lopva figyelték a látogatókat. Alig várták a zárórát, amikor végre kiléphetnek a megkövült burokból s kedvükre nyargalhatnak a szökőkutak lovain, oroszlánjain, vagy szárnyra kaphatnak a szigorú tekintetű sassal.

617 időutazott, s el is tévedt a labirintokban, de nem bánta. A látványtól s a tiszta oxigéntől belső tüze fellobbant, hagyta, hogy a romlott gondolatok hamuvá legyenek, s cserébe a retinájára égjen a látvány.
Révedéséből kizökkent, mikor az idegen szó nélkül, könnyed mozdulattal átnyújtotta neki a csokrot. 617 megilletődve átvette s biztos helyre menekítette emlékezetében. Véletlen örömkönnyét felcsippentette 1 arra rebbenő kék madár.



Nézegette a virágokat, az ismét mozdulatlan ismeretlent, a tiszta vízű medencét, s 617 érezte, ahogy a fentieknek küldött köszönete elemeli a talajról. Senki nem vett észre semmit, csak az ég derült ki jelezvén, hogy odaért az üzenet.





Vallomás

- Mondd, hogy szeretsz!
- Szeretsz.