És lőn 1 rep- meg 1 vonatjegy, összepakolák, útrakelék.
A hajnali taxis közönyösen rángatja a kormányt, de még így is kiérünk a néhai Ferihegyre félóra alatt.
Szokásos reptéri szcenárió; matrica a bőröndre, boarding pass-szal kígyózás a biztonságos kapuhoz. Persze a bokacipőmet vegyem le, de legalábblábujjlenyomatot nem kérnek és topánt sem kell próbálni hamupipősen. Mongyuk, az őr sem 1 mesebeli.
Szerzek alapvető élelmiszert aranyáron, téblábolok 1 sort, majd becsippantanak az A8-on.
A SwissAir járaton Sarah Jessica Parker és Adriano Celentano fiatalkori kiadásai gondoskodnak a kényelemről és készségesen osztják a kiflit, narancslevet. A mögöttem ülő 3 magyar femina visítozása ellenére félálomba hűlök a légkondi alatt.
A zürichi reptér pont olyan korrekt, mint a svájci óramű, elvégre. A csomagköpő szalag tájékoztat a pakk érkezési idejéről, és tényleg. Ideje meglovagolni a vonatjegyet (hö!), így követem a jeleket, míg a 3-as vágányig nem jutok. Első svájci vonatozásom is olyan kimunkált, mint az egész ország maga. A peronon betűk jelzik, hol lehet első, hol másodosztályra számítani. A 11h56-os járatom előtt atomóra pontosan elzúz 2 másik, aztán elhelyezkedés a régi, ámde tisztán és rendben tartott kocsiban.
A másfél órás út klasszik alpesi tájakon, ipartelepeken és alagutakon át visz, csendesen és zökkenőmentesen. A szomszéd magyarok leszállnak a harmadik megállónál.
Megérkezvén a bázeli 11-es vágányra kirajzok a tavaszi szeles pályaudvarra és buzgón keresni kezdem a célállomást, ahol tető lesz a fejem felett. Nem kapkodom el, így 1 helyi lakos felajánlja a segítségét. Mint kiderül, 1 cégnél dolgozunk, de ebből nem következik, hogy hasznos útbaigazítással tudna szolgálni. Magamra hagy a nettelen telefonnal, amiből válogatott trükkökkel próbálom kinyerni a címet.
Nem sokáig állok egyedül, máris hozzámlép 1 másik önkéntes, s érdeklődik, milyen nyelven tudnék neki segíteni; német, vagy angol? A nagyvárosi szociológia gyorstalpaló nem volt hasztalan; rögtön sejdítem, hogy vmi roppant megható sztorival leszek itten pénzelésre ösztökélve. Ezért hát mondom neki: magyarul tudok.
Ettől felderül az arca, mint márciusi napfény a kósza bárányfelhők mögül, s örvendez, hogy földik vagyunk, Tatabányáról jött,mestersége címere benedekelek és még lelkesebben faggat, hová tartok és ugyebár tudok rajta segíteni. Betárazott válaszaimra csípőből riposztol, látszik, nem most kezdte. Javára írandó, hogy a nagyvárosi szociológiai gyorstalpalót ő is elvégezte; firnyákosan kell válaszolnom, de így is kész a verdikt: diplomásan, 3 nyelvet beszélek, kizárt, hogy ne lenne nálam bármiféle valuta. Győzködöm, hogy épp el vagyok veszve, de így is kitart.
Aztán, talán mi, magyarok tartsunk össze! alapon felajánlja, hogy békén hagy és kér mástól segítséget. Nem bánom.
Végül sikerül megtudnom, hova hajtassak, de a svájci taxis finnyás, csak készpénzért csap a lovak közé. Viszont előzékenyen megmutatja, hol az automata.
Bruttó 6 percen belül kiszállít a forgóajtó előtt, s bejelentkezés után elfoglalhatom a 247-es zugot. Belakom a négyzetmétereket és végre hallgatok a megérzéseimre: nekiindulok éhségcsillapítót vadászni. Bár elnézve a fürdőt, sokat nem ehetek, ha be akarok férni a vizes blokkba.
Közlekedési készségeim nem hagynak cserben; teszek 1 félórás sétát a lakóövezetben, ahol persze csak óvoda, kínai masszőr és jógastúdió van, vendéglátóipari egység 1 szál se. Majd visszatérve a szállóhoz látom, hogy az ellenkező irányban nyílik a sétáló utca, nemzetközi konyhákkal többek közt.
Ellenállok a mexikóinak, az ázsiainak és nem hiába: palacsintázó! Egész pontosan, crêperie. A la française.
A helyet a tripadvisor is promotálja, amivel mélységesen egyetértek. 2 palacsinta után feljogosítva érzem magam az ajánlásra; véleményem megalapozott és máris kifejtem.
A klíma bár langyos, inkább bent foglalok helyet. Az egységet valszleg a Nem a méret a lényeg! mottóval nyitották meg; de a miniatűr kivitelt legalább ellensúlyozza a dekor, az 1 fős személyzet és az íz-tápérték látványos szervírozása.
A mottó az adagra is érvényes, de így legalább kérhettem egy Grand Marnier-s második palacsintát is. Közben élénkült a forgalom, várakozásilag tanulmányoztam a szembeni vendégkönyvet. A feljegyzések beborították az egész falat. És nem én voltam az első magyar vendég.
Aztán érkezett a párizsi városnézéseket idéző crêpe; bevillant a 8 évvel ezelőtti palacsinta a Notre Dame előtti egyik lámpaoszlopnak dőlve - éljen Proust! És ha már irodalom, éljen a kortárs francia szerző is, akivel crêpe nélkül is érdemes időt tölteni.
Aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszasétáltam a tető alá, hogy felkészüljek az esti közösségi programra. Ami - most már utólag kijelenthetem - jól sikerült, s nem csak a Campari miatt.
Végül befértem a fürdőbe, így megtisztulva vetődhetek a trükkösen formázott párnára. Remélem, rózsaszín leányálmokkal van kitömve.
A hajnali taxis közönyösen rángatja a kormányt, de még így is kiérünk a néhai Ferihegyre félóra alatt.
Szokásos reptéri szcenárió; matrica a bőröndre, boarding pass-szal kígyózás a biztonságos kapuhoz. Persze a bokacipőmet vegyem le, de legalább
Szerzek alapvető élelmiszert aranyáron, téblábolok 1 sort, majd becsippantanak az A8-on.
A SwissAir járaton Sarah Jessica Parker és Adriano Celentano fiatalkori kiadásai gondoskodnak a kényelemről és készségesen osztják a kiflit, narancslevet. A mögöttem ülő 3 magyar femina visítozása ellenére félálomba hűlök a légkondi alatt.
A zürichi reptér pont olyan korrekt, mint a svájci óramű, elvégre. A csomagköpő szalag tájékoztat a pakk érkezési idejéről, és tényleg. Ideje meglovagolni a vonatjegyet (hö!), így követem a jeleket, míg a 3-as vágányig nem jutok. Első svájci vonatozásom is olyan kimunkált, mint az egész ország maga. A peronon betűk jelzik, hol lehet első, hol másodosztályra számítani. A 11h56-os járatom előtt atomóra pontosan elzúz 2 másik, aztán elhelyezkedés a régi, ámde tisztán és rendben tartott kocsiban.
A másfél órás út klasszik alpesi tájakon, ipartelepeken és alagutakon át visz, csendesen és zökkenőmentesen. A szomszéd magyarok leszállnak a harmadik megállónál.
Megérkezvén a bázeli 11-es vágányra kirajzok a tavaszi szeles pályaudvarra és buzgón keresni kezdem a célállomást, ahol tető lesz a fejem felett. Nem kapkodom el, így 1 helyi lakos felajánlja a segítségét. Mint kiderül, 1 cégnél dolgozunk, de ebből nem következik, hogy hasznos útbaigazítással tudna szolgálni. Magamra hagy a nettelen telefonnal, amiből válogatott trükkökkel próbálom kinyerni a címet.
Nem sokáig állok egyedül, máris hozzámlép 1 másik önkéntes, s érdeklődik, milyen nyelven tudnék neki segíteni; német, vagy angol? A nagyvárosi szociológia gyorstalpaló nem volt hasztalan; rögtön sejdítem, hogy vmi roppant megható sztorival leszek itten pénzelésre ösztökélve. Ezért hát mondom neki: magyarul tudok.
Ettől felderül az arca, mint márciusi napfény a kósza bárányfelhők mögül, s örvendez, hogy földik vagyunk, Tatabányáról jött,
Aztán, talán mi, magyarok tartsunk össze! alapon felajánlja, hogy békén hagy és kér mástól segítséget. Nem bánom.
Végül sikerül megtudnom, hova hajtassak, de a svájci taxis finnyás, csak készpénzért csap a lovak közé. Viszont előzékenyen megmutatja, hol az automata.
Bruttó 6 percen belül kiszállít a forgóajtó előtt, s bejelentkezés után elfoglalhatom a 247-es zugot. Belakom a négyzetmétereket és végre hallgatok a megérzéseimre: nekiindulok éhségcsillapítót vadászni. Bár elnézve a fürdőt, sokat nem ehetek, ha be akarok férni a vizes blokkba.
Közlekedési készségeim nem hagynak cserben; teszek 1 félórás sétát a lakóövezetben, ahol persze csak óvoda, kínai masszőr és jógastúdió van, vendéglátóipari egység 1 szál se. Majd visszatérve a szállóhoz látom, hogy az ellenkező irányban nyílik a sétáló utca, nemzetközi konyhákkal többek közt.
Ellenállok a mexikóinak, az ázsiainak és nem hiába: palacsintázó! Egész pontosan, crêperie. A la française.
A helyet a tripadvisor is promotálja, amivel mélységesen egyetértek. 2 palacsinta után feljogosítva érzem magam az ajánlásra; véleményem megalapozott és máris kifejtem.
A klíma bár langyos, inkább bent foglalok helyet. Az egységet valszleg a Nem a méret a lényeg! mottóval nyitották meg; de a miniatűr kivitelt legalább ellensúlyozza a dekor, az 1 fős személyzet és az íz-tápérték látványos szervírozása.
 |
| Spenós-sajtos-paradicsomos + bécsi kapucíner |
 |
| Feedbacks |
 |
| Grand Marnier - Vous ne serez plus jamais triste |
Végül befértem a fürdőbe, így megtisztulva vetődhetek a trükkösen formázott párnára. Remélem, rózsaszín leányálmokkal van kitömve.
