Úgy robbant ránk ez a szép új világ, mint szülinapi lufi túlfújás esetén (attól is nagyon tartok, megmondhatják a közeliek).
Előreláthatólag nem látjuk előre, meddig tart ez a tarthatatlan állapot, miszerint zárjuk el magunkat a külvilágtól. Merugye itt csodálkozunk, hogy épp csak lecsengtek a cuki koalás képek, máris jöttek a lángpallosos lisztangyalok, majd a végtelen kimutatások és a hirtelen felindulásból elkövetett szolidaritások, rezignált home office-ok.
Ez itt, ez egy szelepjáték, terveim szerint ezen a felületen fogom szelepelni a világszerti vírus okozta szobafogságból következő, pedánsan el nem fojtható / nyomható érzéseket.
Mennyivel másABB volt a 70 nap párizsi, hAH!
Második napja dolgozom itthonról, amivel épp életeket mentek, s remélhetőleg nem Az őrült nő ketrece monológba kezdek gyanútlanul.
A home office csodás találmány, kétségkívül. Bár a zorvosok / ápolók is tudnának a konyhaasztal mellől lélegeztetni. Depersze nem tudnak. Meg egy csomóan mások is teljesen személyesen kasszázzák az ennivalómat, kézbesítik az életmentő csomagokat.
Úgyhogy panaszkodni nincs okom, az benne a jó. Én itt csak leírom, amit elmondanék, ha egyébként találkoznánk.
Első körben aszondanám, hogy ez miaf@sz?! Mint egy ZS kategóriás film, és eleve nem nézek amerikai filmeket, de ezt most nem lehet kikapcsolni.
Második körben számolom az erkélyről a kocsikat; nem tűnik kisebbnek a forgalom. De legalább a trolisofőrt elszalagozták az utasoktól - viszi a nénit, aki gondosan az orra alá igazgatja a maszkot.
Harmadik meg sokadik körben aztán eszembe jut, hogy ha már házakat nyomtatnak, meg volt egy Dolly birkánk is, nem lehetne-e a szociális hálómat (meg akkor má engem is) gyorsba' leklónozni, nyilván vírusirtóval és élnénk, mint Marci (esetemben Manci) Hevesen.
Ilyes és még ilyesebb gondolatfoszlányok rakódnak le a szinapszisaimon, belátható, hogy nem kockáztathatom tovább a rendszer sebességét.
És ha ez nem lenne elég, MÉG fokozódik a helyzetem: érzem, ahogy nő a hajam. Naponta 0.5 mm-t.
Ez itt, ez egy szelepjáték, terveim szerint ezen a felületen fogom szelepelni a világszerti vírus okozta szobafogságból következő, pedánsan el nem fojtható / nyomható érzéseket.
Mennyivel másABB volt a 70 nap párizsi, hAH!
Második napja dolgozom itthonról, amivel épp életeket mentek, s remélhetőleg nem Az őrült nő ketrece monológba kezdek gyanútlanul.
A home office csodás találmány, kétségkívül. Bár a zorvosok / ápolók is tudnának a konyhaasztal mellől lélegeztetni. Depersze nem tudnak. Meg egy csomóan mások is teljesen személyesen kasszázzák az ennivalómat, kézbesítik az életmentő csomagokat.
Úgyhogy panaszkodni nincs okom, az benne a jó. Én itt csak leírom, amit elmondanék, ha egyébként találkoznánk.
Első körben aszondanám, hogy ez miaf@sz?! Mint egy ZS kategóriás film, és eleve nem nézek amerikai filmeket, de ezt most nem lehet kikapcsolni.
Második körben számolom az erkélyről a kocsikat; nem tűnik kisebbnek a forgalom. De legalább a trolisofőrt elszalagozták az utasoktól - viszi a nénit, aki gondosan az orra alá igazgatja a maszkot.
Harmadik meg sokadik körben aztán eszembe jut, hogy ha már házakat nyomtatnak, meg volt egy Dolly birkánk is, nem lehetne-e a szociális hálómat (meg akkor má engem is) gyorsba' leklónozni, nyilván vírusirtóval és élnénk, mint Marci (esetemben Manci) Hevesen.
Ilyes és még ilyesebb gondolatfoszlányok rakódnak le a szinapszisaimon, belátható, hogy nem kockáztathatom tovább a rendszer sebességét.
És ha ez nem lenne elég, MÉG fokozódik a helyzetem: érzem, ahogy nő a hajam. Naponta 0.5 mm-t.
 |
| Napról napra! |
