Az egész a koncertjeggyel kezdődött. Amióta kinyomtatta a rózsaszín papírt, abba kapaszkodott. Na nem a papírdarabba, hanem a gondolatba, hogy már alig vmennyit kell aludnia és ismét lélek(t)öltést kap.
A varázs7végéhez hozzátartozott a repülő. A gépen már átadta magát a rá váró napok hangulatának. 617 számított rá, hogy Párizs most is összefoltozza szétfoszlott érzelmi világát. Ahogy már annyiszor.
Az érkezés utáni nap lusta reggellel és croissant-nal indult. Az október végi péntek kissé borult, de hívogató volt, hát felkerekedtek. Csak a következő településig autóztak a színes tájon át. 617 már járt itt, s emlékezett, hogy a királyi közeg bővelkedik látványos elemekben. Arra nem, hogy ennyire nagyszabásúan:
A park kényeztette 617 érzékeit, elterelve figyelmét a mókuskerékről, ami a fejében pörgött.
A fákon ülő légbuborékok a xantofilles levelekkel szállingóztak alá, 617 rengeteget begyűjtött, elraktározva őket vérsejtjeiben. A vízben tükröződő szobrok lopva figyelték a látogatókat. Alig várták a zárórát, amikor végre kiléphetnek a megkövült burokból s kedvükre nyargalhatnak a szökőkutak lovain, oroszlánjain, vagy szárnyra kaphatnak a szigorú tekintetű sassal.
617 időutazott, s el is tévedt a labirintokban, de nem bánta. A látványtól s a tiszta oxigéntől belső tüze fellobbant, hagyta, hogy a romlott gondolatok hamuvá legyenek, s cserébe a retinájára égjen a látvány.
Révedéséből kizökkent, mikor az idegen szó nélkül, könnyed mozdulattal átnyújtotta neki a csokrot. 617 megilletődve átvette s biztos helyre menekítette emlékezetében. Véletlen örömkönnyét felcsippentette 1 arra rebbenő kék madár.
Nézegette a virágokat, az ismét mozdulatlan ismeretlent, a tiszta vízű medencét, s 617 érezte, ahogy a fentieknek küldött köszönete elemeli a talajról. Senki nem vett észre semmit, csak az ég derült ki jelezvén, hogy odaért az üzenet.
