A 3 döntőbíró szigorú szempontok alapján ítélt. Ritkán kedvezően. A főítész ívelt szemöldökét ráncolta:
- Mi volt maga a fogda előtt?
- Szívrabló.
- Visszaeső?
- De mindig másba! – sütötte le hosszú pilláit a szabadulni (is) vágyó férfi. Éppen a fényes harisnyás, topános női lábakra. Az ítész a lehetséges terápiás foglalkozásokat vizslatta.
- Járatos a kertészetben?
- Liliomtipróként.
- Bármi jótékonykodás, vagy olyas munka, amivel mások közérzetén javított volna? - próbálkozott kitartóan az ítész. Nem jóindulatából; szakmájából kifolyólag.
- A szívhegesztő annak számít? – csillant az elítélt szeme és karátos mosolya.
- Szalag mellett dolgozott?
- Hogyne, szagmunkásként piros selyemszalagok között. Folyamatos munkarendben.
- Élelmiszeripar?
- Tojásfestéket teszteltem.
- Á – nézett rá kérdőn a szőke loknis ítész.
- A rúzs a legjobb mind közt – fixálta tekintetét a csillogó ajkakra a szabaduló. A loknik mintha még inkább bebodorodtak volna.
- A fazekasság érdekli? – tért vissza a fősodorba a szót vivő. Kimért volt, mint 20 deka párizsi.
- Eddig csak véredényekkel volt dolgom – kajánult a hímegyed, nyeregben és miegymásban érezvén magát. Pír kúszott elő a szőke fürtök alól.
- Építőipar?
- Átmenetileg dolgoztam idegburkolóként. – jelentőségteljes pillantás a szőkére.
- Mondja, egyáltalán mi akar maga lenni ebben az életben?! – hasított élesen a románcba a párizsi.
- Én? – csodálkozott a férfi. – Szerelmes.
Mit érdemel a bűnös?
