2013. május 26., vasárnap

617 - Idegenben

A töksötétben kellett útra kelni a csapattal, pedig jobb lett volna, ha még világosban érnek vissza a bázisra. Igaz, már 1x megjárták az utat, de mégis más éjjel. 617 próbálta előhívni a tereptárgyakat, fejben kipipálta a check point-okat, s erőst remélte, hogy nem tévednek el. Télen nem lenne túl vicces. Csak az volt a fura, hogy a zöldellő faágak alatt kellett bujkálni; a dús levélzet lehúzta az ágakat. 

Nagy sokára odaértek a házhoz, csak előbb át kellett kelni a hídon. Toldott-foldott híd volt, egyik léc rövidebb, másik hosszabb, még jó, hogy a sötétben nem látszott alattuk a mélység. 617 nagyot lépett, csüdig bele a tócsába. Fekete topánja pillanat alatt megszívta magát a latyakkal - tehát legalább nem fagyott az éjszaka. Talán épphogy olvadt már. 

Bent már várták, a távoli rokon szalmakalapban vicceskedett, nem értette, 617 miért nem röhögcsél vele felszabadultan. Még a kalpagot is a fejébe nyomta, de csak nem oldódott a hangulat. Csomagok pakkok hátán, hangoskodás, de 617 tudta, hogy még vissza is kell érnie, tehát sietett volna. A major ugyanis messze volt mindentől. 

Az utazótáska már össze volt készítve, de a macskát nem bírta belőle kiparancsolni. Ide-oda furakodott a ruhák közt, a táska egyik, majd másik végéből bukkant ki. Fekete-fehér kölyökmacska, játékos kedve érthető volt, csak épp a helyzet nem engedte az időhúzást. 617 türelmetlenül túrta a táskát, de nem tudta macskátlanítani.

Már világosodott, mikor visszafelé indult. Szürkén esett az eső, még jó, hogy a villamos éppen jött. 617 leült a nagynéni mellé; nem számított rá pont ezen a járaton. A nagy lángolás, amiről azt gondolod, hogy Szerelem, még meg sem közelíti a valódi kapcsolatot 2 ember közt - okította a rokon. 617 sejtette, hogy ismeretlen mélységeket rejt a Szerelem, s nagyon remélte, hogy saját bőrén tapasztalhatja a szintbeli élményeket.

Az ablakokon folyt alá a gomolyfelhő, a bágyatag esőben még lassabban haladtak. A munkások viszont kitartóan rakták a síneket - a hegycsúcsra viszik a következő járatot - mutatta a rokon. 617 csak bámulta a sziklafalakból kinyúló szirtet, nem emlékezett, hogy ekkora csúcsok lettek volna eddig a Bakonyban. A sötétzöld erdők úgy borították a hegyeket, akár simítatlan dunyha; a párolgás valószínűleg a nemrég kelt óriás testmelegéről árulkodott. 

617 úgy ébredt, hogy nem tudta, végül odaért-e.

2013. május 3., péntek

Képtelenül a Fény felé

Mint ismert, dokumentálási intencióm felettébb erős, ám még így is felülmúlhatja a Sors 1 laza jobb egyenessel. Hogy pontos legyek; egész alaposan megsorozott, bár lábon kibírtam. 

A jövőért vállalt felelősségem szintén meglehetős, ebbéli buzgalmam és kirándulási affinitásom következményeként faültetési programot vállaltam többed magammal 1 napsütötte áprilisi szombaton. Hogy kézzel fogható bizonyítékom is legyen elszántságomról az eljövendő sivatagosodás idejére, gondoltam, beizzítom a képgépet. 
A képgépezet tuti, ám a delejező apparát kicsikét viseltes, bár eddig jó szolgálatot tett. 

Kábeles dobozból előtúrás, majd konnektálás és ugyanazon pillanatban kukksötét. Se nem aszteroida, se nem világvége, szimpla zárlat. Xencsére a fejemben villámgyorsan világosság gyúlt s kapcsoltam, hogy mit kapcsoljak (még). Csakugye ahhoz csekkolni kell a biztosítékokat, amiket még én sem (!!!) érek el, így muszájlik létrára kapaszkodni.
Létra a zugban, rajta háztartási felszerelések, hogy mindezt elhárítsam róla, csak kellene Fény. Enyhén 22-es csapdája, de dokumentálni kell, így nem hátrálok. 
Biciklilámpára emlékeztem, s erőst reméltem, hogy nem a pönszében van a méltatlanul hanyagolt járgány mellett. Pár kör mantra után előkerült, levarázsoltam róla a stroboszkóp üzemmódot és kiszabadítottam a lajtorját. 

Az összes checkpoint szépségesen épségesen sorakozott, így pár másodpercembe tellett, mire eszembe jutott a kültéri biztosíték. Létra elhárít az útból, ajtókat kikulcsol, még varázspálca nélkül is olyan világosságot teremtek, hogy az összes Potter-fajzat leckét vehetne, majd visszaloholás a tetthelyre, elvégre kirándulás nem marad6 képtelenül. 

Elhatározásom megmásíthatatlan, tehát ismét próbát teszek. Delejező apparát beélesít, ám aznap nem a tündék mantrája óv, hanem inkább a balszerencsék súlya omlik rám, minthogy ugyanaz történik, mint első körben. NB: Amíg azt teszed, amit eddig, azt kapod, amit eddig. Hiába, nagy bölcsesség nálam okosabbtól. 
Így erős déjà vu-vel sújtva ott állok másodjára is a töksötétben, ám annyi fórral, hogy a biciklilámpa s a létra már előkészítve. Kézi fénnyel felmászás, konstatálás, hogy újfent a kinti bizti mondott csütörtököt, biztos kézzel újraindítás, majd vissza a helyszínre.

Képezési kényszerem leküzdhetetlen, úgyhogy harmadjára is kísérletet teszek a képgép feltöltésére. 2 előző sikertelen próbálkozásomból okulva megkörnyékezek 1 másik konnektort (létra és kézi fény kézenlétben), nagy levegő, csatlakoztatom a 2 rendszert, ebből következik a csattanással kísért mukksötét. 
Meglepetésem meglehetős, gyors ellenőrzést végzek vak(!)merő korpuszomon, minden alkatrész kipipálva, tehát nem kisbolygó csapódott, nem is engem lőtt a vegzált rendszer 1 másik dimenzióba, csakcsupán a delejező apparát elégelte meg kitartásomat és felháborodásának hangot adva elemeire bomlott. Irreverzibilisen. 

Ezzel persze csak a harmadszori (már nagy rutinnal elvégzett) Fényteremtés után szembesülhettem. 
Így esett, hogy jövőmentő akcióm képtelenül maradt. Az összes hősies lépésemmel, túrateljesítményemmel egyetemben. Kénytelen voltam az egész napi élményadagot memória-kapszulába zárni és csak remélem, hogy az utókor képi dokumentáció nélkül is elhiszi faültetős világmentésemet.