2014. szeptember 6., szombat

617 - Gumiabroncs

A virág leginkább 1 szekfűhöz hasonlított. Rojtos, piros szirmai dúsan sorakoztak, a szél összeborzolta őket, vékony szárán zölden ingadozott.

A szél hol erősebben lökdöste, hol percekig feléje se nézett. A virág tűrte a szeles törődést, először még tetszett is neki. Aztán kezdte fárasztani a kiszámíthatatlanság, hogy nem tudta, mire készüljön. Minden rostjával megfeszült, hogy ellenálljon, s a szél eltűnt. Még feszült 1 ideig, aztán megkönnyebbülten fellélegzett. Sütötte a Nap, megigazította szirmait. Nyújtózkodott; látta, hogy a rétet erdősáv határolja sötétzöld kontraszttal az azúrégen. 
A virág látta maga körül a többieket; a nyári rét zsongva illatozott. 

S feltámadt a szél. A virág próbálta felmérni, honnan-merre tart, s remélte, hogy nem szeszélyesen talál rá. Nehezen viselte a bizonytalanságot. 

617 volt a virág. Zavarta, hogy ki van szolgáltatva a szél kénye-kedvére. S bár tudta, hogy gyökerei megtartják, feszültsége nőtt, ahogy ide-oda hajladozott a légáramlatokban. A virágforma szűkösnek bizonyult, egyre inkább szorított. 617 lenézett, s ijedt meglepetéssel konstatálta a két, ujjnyi vastag tömör gumiabroncsot, amelyek mellkasára nőttek. Észrevétlen. Fogalma nem volt, mikor, hogyan kerültek oda. Ettől még idegesebb lett. Rájött, hogy jó ideje nem lélegzik rendesen. Sóhajtott párat.

 - Vajon miből nőttek rám ezek? - s bár nem ez volt legsürgetőbb kérdése, válaszokat keresgélt. - Megfelelni akarás? Kudarckerülés? Teljesítménykényszer? Alaptalan félelmek? Nem szeretés? Elutasítás? Feldolgozatlan sérelmek? Elfojtások? Akárhogy is, meg kell szabadulnom tőlük!
Ám a gumigyűrűk passzentosan feszültek bordáira. Még az ujja sem fért be alá. Végiggondolván alig eszközeit, 1 snitzert vett kézbe. Visszás helyzet: csak úgy szabadulhat, ha maga ellen fordítja a pengét. Muszáj márpedig.

Belevágott az alsó bordáin feszülő abroncsba. Kemény tömörgumi - sóhajtotta csalódottan. Csak kicsiket vág, óvatosan. Fentről-kintről le és befelé. Alig bírta a gumiba nyomni a snitzert. Túl erősen se merte, nehogy a bordái közé szaladjon a penge. 617 kezdte elveszíteni türelmét. Tenyere izzadt, hiába koncentrált, az adrenalintól romlottak finom motoros mozdulatai. És már megint jó ideje nem vett levegőt. 

 - Najó, higgadjunk le. Csak idő kérdése és levágom ezt a vackot. - sóhajtott mélyet 617. Megtörölte kezét, s légzésére összpontosítva metszett. Sok kicsit, erősen, figyelve az abroncs ellenállását. A gumigyűrű egyre jobban szétnyílt, megpróbálta eltépni, de nem engedett. 617 tovább vágott. Az utolsó, bőréhez közeli metszéseknél visszafojtotta lélegzetét. Mellkasa akkor emelkedett ismét, mikor az abroncs lepattant róla. 

 - Hát sikerült! - ujjongott megkönnyebbülten. Aztán kitapogatta a felső gumigyűrűt; a kulcscsontja alatt feszült, nem látta rendesen. - Ez melósabb lesz - állapította meg. Jó, hogy az alsóval kezdte, ott még látta, mit csinált. Itt már a mozdulat ismerősségére kell hagyatkoznia.

Belevágott. Ugyanolyan kemény tömörgumi, ugyanazok az apró metszések. Végtelenszer. És még mindig nem ereszti. 617 kezdte fejét veszteni. Megállt levegőzni. 
 - Ha a másikat sikerült, ezt is le tudom vágni. Legfeljebb kicsit tovább tart.  - Erővel vágta a millimétereket. 
 - Naugye! - diadalmaskodott 617, ahogy a felső abroncs is lepattant róla. Szabadon lélegzett, hosszú idő után először. Átjárta az oxigén, ahogy régóta nem. - Mennyi idő alatt nőtt rám ez az izé?! - gondolkodott - Hogy nem is vettem észre? Pedig - ezek szerint - volt miből lerakódnia, s önkorlátozó akadállyá szilárdulnia. 

617 élvezte, ahogy átmossa a levegő. Megfogadta, hogy ezután jobban odafigyel légzésére. Elvégre nem csak az élete, hanem annak minősége is múlik rajta.

Napi Igen - Augusztus 27.

Úgy kezdődött, hogy ugyebár eljegyeztem magam 1 repjárattal. Ennek már jó ideje ugyan, de csak eljött a felszállás napja is.
Ámde, még előtte!

A Sors kegyelméből szerencsém volt találkozni valakivel, aki új távlatokat nyitott a szakképzési lehetőségeket illetően. 
Mint 1 csomószor, ez is tök ártatlan párbeszéddel kezdődött. Repjáratra várakozás közben a mellettem ülő nőnem tájékozódni kíván; a segítségemmel. Beleegyezek, s ez beláthatatlan következményekkel jár: odaadja névjegykártyáját. 
Neve alatt a következő áll:


Szellemsebész

Számomra ez antagonisztikus oximoron - már ha van ilyen kategória. Bármennyire is nem akartam, elgondolkodtam, hogy vajon mi az eszköztára 1 szellemsebésznek. Szúrós tekintet? Metsző él a hangjában? Vagy plazmalézerkés? Elkerülendő a további beszélgetést, inkább nem firtattam. Hátha elkezd szellemeskedni

A Sors kegyelméből elsodródtunk egymás mellől, mélységes megelégedésemre. 

Aki a helyére került, szintén ismeretlen elemeket hozott az életembe. Földim, és bár én nem ismertem, ő beazonosított.
Csak nem Svájc? Dede, ott él, visz több üzletet, oda kell figyelni az alkalmazottakra, fárasztó, de szelávi, most elruccan Marokkóba, mert megérdemli. 
Hogy mi ez a hungarikum, amivel ekkora ívet lehet befutni? Amit itthon büntetnek, ott meg örömmel fogadnak? Ráadásul, Svájcban tisztességes meló, leadózik belőle és voilà! Csak néha meg kell regulázni a lányokat alkalmazottakat.
Hát igen, életemben először álltam szemben 1 tökigazi Madámmal. Csak remélem, hogy nem ült ki túlzottan a fejemre semmi abból, ami belül zajlott (limbikus rendszer!)

Mindazonáltal, ha pályamódosításra adnám a fejem, dilemmázhatnék, hogy melyik legyek a 2 közül.