A lazacot pont úgy készítették, ahogy xette, Párizs ugyanúgy próbálta elbűvölni, mint máskor, 617 mégsem tudta átadni magát a városnak. Várta, hogy hozzák végre a számlát és elinduljanak a zenetett helyszínére.
Az, hogy a 16 metróvonalból pont a 4es volt under construction, fenyegető tortahabként pöffeszkedett a koncert fölött. Márpedig fél 8ra ott kell lenni a Rochechouart 80 előtt. Áron vele volt. Bármi Áron.
Hogy hátrányos helyzetű bokája sajgott a cipőjében, jócskán visszavett 617 lendületéből, kompenzálásképp belül nagyon igyekezett, s fejben rohant 1000rel. Persze ez kívülről nem látszott.
Többxös átszállással végül felbukkantak a megfelelő metróalagútból, kvázi Le Trianon előtt. Kordonozás, biztonsági emberek, gyülekező emberek. Utóbbiak több 100 méteres, villás farkú sorban toporogtak.
Itt minden bizonnyal vmi tévedés lesz, nyugtatta magát 617. Tuti nincs is j1ük, s azt remélik, majd utcai árustól leakasztanak 1et - ahogy tette (félig) önkéntes kísérőjük is. Fél 8 volt, akárhogy is nézte, s nemhogy nem kezdődött a mutatvány, de még csak a közelében se jártak. Majd beléhasított a rettenet, hogy mi van, ha több j1et adtak el, mint ahányan beférnek?! Az ijedtségtől és a mögötte füvező ficsúrok szagától 1 pillanatra megszédült, de aztán jött a rendező figura, hogy álljanak má tisztességes sorba, különben hogy jutnak be, s ettől elhussant a rémület, maradt az eustressz.
A sor elaraszolt indiai bazár, palacsintás, gofriárus és 1 szatyros néni mellett, végül ott álltak az entrée-ban, a vonalkódot lecsippantották, s 617 máris az aulában ámult. Megszabadult a kabáttól, táskától, s így lecsupaszítva felmérte a terepet.
Színház, igen, puha bordó borítással a falakon, oszlopokon, némi porszag. Ezt gyorsan elnyomta az előkoncertre fújó füstgépek teljesítménye. 617et 1általán nem érdekelte a saját magukat is lelkesíteni próbáló csapat előadása. Viszont kihasználta a hézagos sorokat, s észrevétlenül előreszivárgott a kiszemelt oszlophoz, ahonnan aztán semmiféle földi erővel el nem vontatják. Ezt már jóval korábban el6ározta.
A színpad átszerelése után pedig jött, aminek jönnie kellett, gyors léptekkel, lendülettel, elsodró dallamokkal. 617 erei a gitárhúrokkal 1ütt feszültek-pendültek, sejthártyái a dobritmusra rezegtek, ízületei tökéletesen kapcsolódtak az akkordokhoz. 617 felfeküdt az áramlásra, ő lett a rezgés, a zene, a hang, s mindaz, amit kiváltottak belőle: ringás-hajlás, önfeledt olvadás, kirobbanó feszülés, lélektranszplantáció megtisztított szövetbe.
A point culminant a mindenkori kedvence lett, ekkor felettébb örült, hogy sminkje tartós és vízálló, mint 1 jobbfajta esőkabát.
Igen, itt volt, itt áradt keresztül rajta a hegedű minden 1es rezzenése, 617 itt lett a vonó és a húrok nászának áldozata. Örömmel.
A hazaútra nem nagyon emléxik, az élmény hosszasan dolgozott benne, az utómunkálatok máig tartanak, noha az input már 1 hete érte.
Újra rátalált korábbi meggyőződése, miszerint La vie est belle.
Az, hogy a 16 metróvonalból pont a 4es volt under construction, fenyegető tortahabként pöffeszkedett a koncert fölött. Márpedig fél 8ra ott kell lenni a Rochechouart 80 előtt. Áron vele volt. Bármi Áron.
Hogy hátrányos helyzetű bokája sajgott a cipőjében, jócskán visszavett 617 lendületéből, kompenzálásképp belül nagyon igyekezett, s fejben rohant 1000rel. Persze ez kívülről nem látszott.
Többxös átszállással végül felbukkantak a megfelelő metróalagútból, kvázi Le Trianon előtt. Kordonozás, biztonsági emberek, gyülekező emberek. Utóbbiak több 100 méteres, villás farkú sorban toporogtak.
Itt minden bizonnyal vmi tévedés lesz, nyugtatta magát 617. Tuti nincs is j1ük, s azt remélik, majd utcai árustól leakasztanak 1et - ahogy tette (félig) önkéntes kísérőjük is. Fél 8 volt, akárhogy is nézte, s nemhogy nem kezdődött a mutatvány, de még csak a közelében se jártak. Majd beléhasított a rettenet, hogy mi van, ha több j1et adtak el, mint ahányan beférnek?! Az ijedtségtől és a mögötte füvező ficsúrok szagától 1 pillanatra megszédült, de aztán jött a rendező figura, hogy álljanak má tisztességes sorba, különben hogy jutnak be, s ettől elhussant a rémület, maradt az eustressz.
A sor elaraszolt indiai bazár, palacsintás, gofriárus és 1 szatyros néni mellett, végül ott álltak az entrée-ban, a vonalkódot lecsippantották, s 617 máris az aulában ámult. Megszabadult a kabáttól, táskától, s így lecsupaszítva felmérte a terepet.
Színház, igen, puha bordó borítással a falakon, oszlopokon, némi porszag. Ezt gyorsan elnyomta az előkoncertre fújó füstgépek teljesítménye. 617et 1általán nem érdekelte a saját magukat is lelkesíteni próbáló csapat előadása. Viszont kihasználta a hézagos sorokat, s észrevétlenül előreszivárgott a kiszemelt oszlophoz, ahonnan aztán semmiféle földi erővel el nem vontatják. Ezt már jóval korábban el6ározta.
A színpad átszerelése után pedig jött, aminek jönnie kellett, gyors léptekkel, lendülettel, elsodró dallamokkal. 617 erei a gitárhúrokkal 1ütt feszültek-pendültek, sejthártyái a dobritmusra rezegtek, ízületei tökéletesen kapcsolódtak az akkordokhoz. 617 felfeküdt az áramlásra, ő lett a rezgés, a zene, a hang, s mindaz, amit kiváltottak belőle: ringás-hajlás, önfeledt olvadás, kirobbanó feszülés, lélektranszplantáció megtisztított szövetbe.
A point culminant a mindenkori kedvence lett, ekkor felettébb örült, hogy sminkje tartós és vízálló, mint 1 jobbfajta esőkabát.
Igen, itt volt, itt áradt keresztül rajta a hegedű minden 1es rezzenése, 617 itt lett a vonó és a húrok nászának áldozata. Örömmel.
A hazaútra nem nagyon emléxik, az élmény hosszasan dolgozott benne, az utómunkálatok máig tartanak, noha az input már 1 hete érte.
Újra rátalált korábbi meggyőződése, miszerint La vie est belle.
