A virág leginkább 1 szekfűhöz hasonlított. Rojtos, piros szirmai dúsan sorakoztak, a szél összeborzolta őket, vékony szárán zölden ingadozott.
A szél hol erősebben lökdöste, hol percekig feléje se nézett. A virág tűrte a szeles törődést, először még tetszett is neki. Aztán kezdte fárasztani a kiszámíthatatlanság, hogy nem tudta, mire készüljön. Minden rostjával megfeszült, hogy ellenálljon, s a szél eltűnt. Még feszült 1 ideig, aztán megkönnyebbülten fellélegzett. Sütötte a Nap, megigazította szirmait. Nyújtózkodott; látta, hogy a rétet erdősáv határolja sötétzöld kontraszttal az azúrégen.
A virág látta maga körül a többieket; a nyári rét zsongva illatozott.
S feltámadt a szél. A virág próbálta felmérni, honnan-merre tart, s remélte, hogy nem szeszélyesen talál rá. Nehezen viselte a bizonytalanságot.
617 volt a virág. Zavarta, hogy ki van szolgáltatva a szél kénye-kedvére. S bár tudta, hogy gyökerei megtartják, feszültsége nőtt, ahogy ide-oda hajladozott a légáramlatokban. A virágforma szűkösnek bizonyult, egyre inkább szorított. 617 lenézett, s ijedt meglepetéssel konstatálta a két, ujjnyi vastag tömör gumiabroncsot, amelyek mellkasára nőttek. Észrevétlen. Fogalma nem volt, mikor, hogyan kerültek oda. Ettől még idegesebb lett. Rájött, hogy jó ideje nem lélegzik rendesen. Sóhajtott párat.
- Vajon miből nőttek rám ezek? - s bár nem ez volt legsürgetőbb kérdése, válaszokat keresgélt. - Megfelelni akarás? Kudarckerülés? Teljesítménykényszer? Alaptalan félelmek? Nem szeretés? Elutasítás? Feldolgozatlan sérelmek? Elfojtások? Akárhogy is, meg kell szabadulnom tőlük!
Ám a gumigyűrűk passzentosan feszültek bordáira. Még az ujja sem fért be alá. Végiggondolván alig eszközeit, 1 snitzert vett kézbe. Visszás helyzet: csak úgy szabadulhat, ha maga ellen fordítja a pengét. Muszáj márpedig.
Belevágott az alsó bordáin feszülő abroncsba. Kemény tömörgumi - sóhajtotta csalódottan. Csak kicsiket vág, óvatosan. Fentről-kintről le és befelé. Alig bírta a gumiba nyomni a snitzert. Túl erősen se merte, nehogy a bordái közé szaladjon a penge. 617 kezdte elveszíteni türelmét. Tenyere izzadt, hiába koncentrált, az adrenalintól romlottak finom motoros mozdulatai. És már megint jó ideje nem vett levegőt.
- Najó, higgadjunk le. Csak idő kérdése és levágom ezt a vackot. - sóhajtott mélyet 617. Megtörölte kezét, s légzésére összpontosítva metszett. Sok kicsit, erősen, figyelve az abroncs ellenállását. A gumigyűrű egyre jobban szétnyílt, megpróbálta eltépni, de nem engedett. 617 tovább vágott. Az utolsó, bőréhez közeli metszéseknél visszafojtotta lélegzetét. Mellkasa akkor emelkedett ismét, mikor az abroncs lepattant róla.
- Hát sikerült! - ujjongott megkönnyebbülten. Aztán kitapogatta a felső gumigyűrűt; a kulcscsontja alatt feszült, nem látta rendesen. - Ez melósabb lesz - állapította meg. Jó, hogy az alsóval kezdte, ott még látta, mit csinált. Itt már a mozdulat ismerősségére kell hagyatkoznia.
Belevágott. Ugyanolyan kemény tömörgumi, ugyanazok az apró metszések. Végtelenszer. És még mindig nem ereszti. 617 kezdte fejét veszteni. Megállt levegőzni.
- Ha a másikat sikerült, ezt is le tudom vágni. Legfeljebb kicsit tovább tart. - Erővel vágta a millimétereket.
- Naugye! - diadalmaskodott 617, ahogy a felső abroncs is lepattant róla. Szabadon lélegzett, hosszú idő után először. Átjárta az oxigén, ahogy régóta nem. - Mennyi idő alatt nőtt rám ez az izé?! - gondolkodott - Hogy nem is vettem észre? Pedig - ezek szerint - volt miből lerakódnia, s önkorlátozó akadállyá szilárdulnia.
617 élvezte, ahogy átmossa a levegő. Megfogadta, hogy ezután jobban odafigyel légzésére. Elvégre nem csak az élete, hanem annak minősége is múlik rajta.
A szél hol erősebben lökdöste, hol percekig feléje se nézett. A virág tűrte a szeles törődést, először még tetszett is neki. Aztán kezdte fárasztani a kiszámíthatatlanság, hogy nem tudta, mire készüljön. Minden rostjával megfeszült, hogy ellenálljon, s a szél eltűnt. Még feszült 1 ideig, aztán megkönnyebbülten fellélegzett. Sütötte a Nap, megigazította szirmait. Nyújtózkodott; látta, hogy a rétet erdősáv határolja sötétzöld kontraszttal az azúrégen.
A virág látta maga körül a többieket; a nyári rét zsongva illatozott.
S feltámadt a szél. A virág próbálta felmérni, honnan-merre tart, s remélte, hogy nem szeszélyesen talál rá. Nehezen viselte a bizonytalanságot.
617 volt a virág. Zavarta, hogy ki van szolgáltatva a szél kénye-kedvére. S bár tudta, hogy gyökerei megtartják, feszültsége nőtt, ahogy ide-oda hajladozott a légáramlatokban. A virágforma szűkösnek bizonyult, egyre inkább szorított. 617 lenézett, s ijedt meglepetéssel konstatálta a két, ujjnyi vastag tömör gumiabroncsot, amelyek mellkasára nőttek. Észrevétlen. Fogalma nem volt, mikor, hogyan kerültek oda. Ettől még idegesebb lett. Rájött, hogy jó ideje nem lélegzik rendesen. Sóhajtott párat.
- Vajon miből nőttek rám ezek? - s bár nem ez volt legsürgetőbb kérdése, válaszokat keresgélt. - Megfelelni akarás? Kudarckerülés? Teljesítménykényszer? Alaptalan félelmek? Nem szeretés? Elutasítás? Feldolgozatlan sérelmek? Elfojtások? Akárhogy is, meg kell szabadulnom tőlük!
Ám a gumigyűrűk passzentosan feszültek bordáira. Még az ujja sem fért be alá. Végiggondolván alig eszközeit, 1 snitzert vett kézbe. Visszás helyzet: csak úgy szabadulhat, ha maga ellen fordítja a pengét. Muszáj márpedig.
Belevágott az alsó bordáin feszülő abroncsba. Kemény tömörgumi - sóhajtotta csalódottan. Csak kicsiket vág, óvatosan. Fentről-kintről le és befelé. Alig bírta a gumiba nyomni a snitzert. Túl erősen se merte, nehogy a bordái közé szaladjon a penge. 617 kezdte elveszíteni türelmét. Tenyere izzadt, hiába koncentrált, az adrenalintól romlottak finom motoros mozdulatai. És már megint jó ideje nem vett levegőt.
- Najó, higgadjunk le. Csak idő kérdése és levágom ezt a vackot. - sóhajtott mélyet 617. Megtörölte kezét, s légzésére összpontosítva metszett. Sok kicsit, erősen, figyelve az abroncs ellenállását. A gumigyűrű egyre jobban szétnyílt, megpróbálta eltépni, de nem engedett. 617 tovább vágott. Az utolsó, bőréhez közeli metszéseknél visszafojtotta lélegzetét. Mellkasa akkor emelkedett ismét, mikor az abroncs lepattant róla.
- Hát sikerült! - ujjongott megkönnyebbülten. Aztán kitapogatta a felső gumigyűrűt; a kulcscsontja alatt feszült, nem látta rendesen. - Ez melósabb lesz - állapította meg. Jó, hogy az alsóval kezdte, ott még látta, mit csinált. Itt már a mozdulat ismerősségére kell hagyatkoznia.
Belevágott. Ugyanolyan kemény tömörgumi, ugyanazok az apró metszések. Végtelenszer. És még mindig nem ereszti. 617 kezdte fejét veszteni. Megállt levegőzni.
- Ha a másikat sikerült, ezt is le tudom vágni. Legfeljebb kicsit tovább tart. - Erővel vágta a millimétereket.
- Naugye! - diadalmaskodott 617, ahogy a felső abroncs is lepattant róla. Szabadon lélegzett, hosszú idő után először. Átjárta az oxigén, ahogy régóta nem. - Mennyi idő alatt nőtt rám ez az izé?! - gondolkodott - Hogy nem is vettem észre? Pedig - ezek szerint - volt miből lerakódnia, s önkorlátozó akadállyá szilárdulnia.
617 élvezte, ahogy átmossa a levegő. Megfogadta, hogy ezután jobban odafigyel légzésére. Elvégre nem csak az élete, hanem annak minősége is múlik rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése