Szelepjáték - 2020. március 18.

Ha esetleg 1 városi kecóban rostokoltok a 4 fal között és nincs saját rigótok, itt hallgathattok madarakat. Mongyuk, nekem persze van saját rigóm. Is.

Mert nyilván továbbra is mindenki maradjon home office-ban, akinek opció. 
Ahol egyébként ugyanúgy tessék tartani a napirendet, különben szétfolyik az egész nap, mint vízfesték a félfamentes rajzlapon. 
Érdemes követni a rutint, kiegészítve a jelen helyzetből fakadó extra igényekkel. Ilyen lehet a TV-torna reggel-este, illetve a tápérték-előállítás - egyénenként változó, kinek melyik fáj jobban. A helyzet súlyosságát xintem kiválóan érzékelteti, hogy holnap tervszerűen főzök és úgy érzem, teljesen felkészültem a mutatványra. 

Amúgy meg keep calm and carry on, nap végén fel lehet pakolni a lábakat, ki lehet nyitni egy sauvignon blanc-t és lehet egyeztetni a spanikkal az afterparty-t illetően. Ebből a szempontból végképp nem aggódom, nagyon jó dolgom van: több heti palack és életfogytos bestie-k videókiadása mutat túl a szokásos napi körökön. És hát borból még a pincében is válogathatok (ahonnan csak a billentyűket hoztam fel eleddig, ugyebár). 
(Amúgy a bor ne zavarjon össze, ki lehet nyitni más üveget is.)

Szelepjáték - 2020. március 17.

Több fennforgás is felkavarta a szimpla keddnek induló napot, aminek következtében estek az életerő pontjaim. Egyelőre azonban ura vagyok a helyzetnek. 

Szóval, a home office harmadik napja, s tapasztalatilag bólogatok, hogy az idő mennyire durván relatív. Vagyugye, van 1 kis eltérés a külső és belső idők között. És akkor dupla relativitás, amibe bele se gondoljunk inkább. Lényeg, hogy ma legalább 10 órát ültem a konyhaasztalnál, amit - közösségépítő célzattal - ünnepélyesen felaprítok szeretteim körében, amint bezárjuk a home office-t. 
Ami másodikként legjobban zavar a home office-ban, az a laptop. Kezd egyre valószínűbbnek tűnni, hogy legkésőbb a jövő héten beszippant és ott fogok bolyongani a processzorok és áramkörök labirintusában és néha eljutok a monitorig, s majd kinézhetek a konyhára. A monitor szerintem még a tükörnél is veszélyesebb, pedig az se kispálya, ugyebár. 

Na de azért van a szünet, hogy a zember lánya távolságot tartson a munkavégzéstől (nem elég a social distancing). Ilyenkor lehet téblábolni, nyújtózkodni, majd megadón és legfőképp szomorúan összegyűjtögetni a csodálatos állólámpa sohatöbbetmegnemragasztható darabjait. Itt nagyobbat zuhant az életerő pontom, mint a Dow Jones 1987-ben. Ha arra gondolok, hogy a home office még hetekig tart és már ma ilyen hatékonyan eljárt a kezem, nagyon gyorsan leamortizálom a kecót. 
Tovább gyengültem, amikor az utódját keresve ráakadtam egy majdnemre, nyilván rosszárasítva. Végülis, az ízlésemmel sose volt baj; mindig is inkább a büdzsémmel. 
Na de majd meglepem magam magam, születésnapomra.

Merthogy!

Napra pontosan 3 hónap múlva lesz a születésnapom. Én azt úgy képzelem, hogy addigra leveszik a karantén táblát a bolygóról és a Jersey-re szóló repjegyem mellé már elkezdtem bepakolni a bőröndöt. Vagy legalább repjegyem van. Vagy legalább kijárás van, lécci!

Aztán munka után, végre itthon, szabadon választott foglalkozásként életem új aspektusára nyitottam (csakis virtuális) ajtót - úgy tűnik, ezentúl a zenét nem csak hallgatni és érezni fogom, de érteni is. Mert ha azt mondjuk, hogy a zene az élet, akkor majd még az a kegyelmi állapot is bekövetkezhet, hogy valamennyicskét megérteni vélek a zélet lényegéből. Vagy nem. 
Az óra személyi feltételei teljesen, tárgyi feltételei részben adottak - ha valaki látott mostanában kottafüzetet (!), ossza meg a lelőhelyet. 

Addig is ezt tudom itt hagyni, egyelőre csak interdiszciplinárisan, szegény Duras-t idecitálva. 

Moderato cantabile

Szelepjáték - 2020. március 16.

Úgy robbant ránk ez a szép új világ, mint szülinapi lufi túlfújás esetén (attól is nagyon tartok, megmondhatják a közeliek).

Előreláthatólag nem látjuk előre, meddig tart ez a tarthatatlan állapot, miszerint zárjuk el magunkat a külvilágtól. Merugye itt csodálkozunk, hogy épp csak lecsengtek a cuki koalás képek, máris jöttek a lángpallosos lisztangyalok, majd a végtelen kimutatások és a hirtelen felindulásból elkövetett szolidaritások, rezignált home office-ok. 

Ez itt, ez egy szelepjáték, terveim szerint ezen a felületen fogom szelepelni a világszerti vírus okozta szobafogságból következő, pedánsan el nem fojtható / nyomható érzéseket. 
Mennyivel másABB volt a 70 nap párizsi, hAH!

Második napja dolgozom itthonról, amivel épp életeket mentek, s remélhetőleg nem Az őrült nő ketrece monológba  kezdek gyanútlanul. 
A home office csodás találmány, kétségkívül. Bár a zorvosok / ápolók is tudnának a konyhaasztal mellől lélegeztetni. Depersze nem tudnak. Meg egy csomóan mások is teljesen személyesen kasszázzák az ennivalómat, kézbesítik az életmentő csomagokat. 
Úgyhogy panaszkodni nincs okom, az benne a jó. Én itt csak leírom, amit elmondanék, ha egyébként találkoznánk. 

Első körben aszondanám, hogy ez miaf@sz?! Mint egy ZS kategóriás film, és eleve nem nézek amerikai filmeket, de ezt most nem lehet kikapcsolni. 
Második körben számolom az erkélyről a kocsikat; nem tűnik kisebbnek a forgalom. De legalább a trolisofőrt elszalagozták az utasoktól - viszi a nénit, aki gondosan az orra alá igazgatja a maszkot.
Harmadik meg sokadik körben aztán eszembe jut, hogy ha már házakat nyomtatnak, meg volt egy Dolly birkánk is, nem lehetne-e a szociális hálómat (meg akkor má engem is) gyorsba' leklónozni, nyilván vírusirtóval és élnénk, mint Marci (esetemben Manci) Hevesen.

Ilyes és még ilyesebb gondolatfoszlányok rakódnak le a szinapszisaimon, belátható, hogy nem kockáztathatom tovább a rendszer sebességét.
És ha ez nem lenne elég, MÉG fokozódik a helyzetem: érzem, ahogy nő a hajam. Naponta 0.5 mm-t. 

Napról napra!

Évszakos giccs

Èrdekes, mennyivel màsabb hangja van a levegônek attòl függôen, hogy klorofillek, vagy xantofillek között surran àt. A levegô ès a színek talàlkozàsa; lehet, Vivaldi is erre alapozta 4 èvszakjàt. Az impresszionistàk mindenkèpp. Nincs ùj a Nap alatt.

A madarak is màshogy szòlnak az oktòberi puha fènyben. Ènekük a líràkból haikuvà rövidül; talàn a nappalokkal együtt. A Nap sem dübörögve süt, òvatosan csomagolja a leveleket, a cinkèk röptèt, bàr szövetèt kilyuggatja a harkàly kopogàsa ès a szajkò kiàltàsa.

A tàvoli fafûrèszelès, a levèlgereblye monoton zaja lassù hullàmokat vet a dèlelôttben, mint idegszàlak a règrôl ismert, langyos kamilla-borogatàsban.

Az Ember vajon mindent akarò termèszetènèl fogva lökôdött ki a körforgàsbòl, vagy civilizàciòs betegsèg az ellenàllàs? Ha tanult viselkedèsforma, akkor mèg van ùt Vissza a termèszethez?

617 - Àlompàr

617 - baràtja kíséretèben - bejutott az ismeretlen hàzba, ami tàvol esett minden lakott területtôl. Csak nehezen talàltak rá, derèkig gàzoltak a fûszeres illatù növènyzetben, de aztàn megpillantották a fàk takaràsàban.

A hàzban lakott 617 kedvenc könyvènek 2 fôszereplôje. Alig hitte, hogy ràjuk talàlt, hogy ilyen közel került hozzàjuk, hogy valòra vàlt olvasmànyèlmènye. Fülèben vadul dobolt az izgalom. A régi nyarakat idèzô zsongàsban csak a függöny ingatta a szoba fèlhomàlyàt. Làtszott, hogy az ajtòt sosem zàrtàk.

Aztàn a semmibôl lèpèsek közeledtek ès a kèt fèrfi màr be is töltötte az addig tàgasnak tûnô helyisèget. A felbôszülten ràrontò szakàllas fèrfi kitakart minden egyebet 617 làtòterèbôl. Nyakàhoz èlesre fent fèmlapàtot szorított ès dühödten magyaràzatot követelt a magànlaksèrtèsre. 617 hadarva nèzett a villogò szempàrba, a szorítàs csak sokàra engedett a karjàn. A finom vonàsù, lebarnult arcon enyhülni làtszott a bizalmatlansàg. Ùgy tûnt, a fèrfi elhitte; 617 pusztàn irodalmi kívàncsisàgtòl hajtva kutatta fel rejtekèt.

A könyv következô fejezete közelrôl mutatta be kettejük egymàshoz vezetô ùtjàt, hogy megèrkezzenek az utolsò mondat ölelèsèben.

Ès mèg mindig nyàr volt.

617 nem engedte megfilmesíteni a könyvet.

617 - Intracardialis

617 fázott az erkélyen. Nem csak keze-lába, de bensôje is vacogott a hûvös estében. Egy fehér gumikesztyûs kéz szorosan fogta és jò alaposan megrázta a szívét, hogy csak ùgy kavarogtak benne a hòpelyhek, mint a nyàrfàk szösze a patakparton. A hideg kristályok dervistàncot jártak a tûzpiros szívben, sisteregve hûtve, fagyponthoz közelítve azt.
A szív kitartòan zakatolt, számos hòpelyhet elgôzölve, de jònéhàny így is megült a szív aljàn; halványítva tüzèt, pirosàt.
617 keze-lába felengedett a pulòvertôl, na de mit kezdjen a szívével?
“Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni” - gondolta 617 is és letörölte az arcàra kicsapòdott hòlé sòjàt.
Koràbbi éjszakàròl ôrzött àllatkàja az ölébe kérezkedett. A fehèr bolyhos jòszàg karmos làbait maga alà hùzva elhelyezkedett és elégedetten szuszogni kezdett.
Pulzàlò felhôként melengette 617 hasfalàt, egy idô utàn àtrezgetve mellkasàt is. A kintrôl beszûrôdô madàrszòra aludtak el.

617- Májusi altató

Az ablakon hömpölyög befelé a hûvös májusi este; madártrillák és kutyaugatások ùsznak rajta. A szoba tavaszi levegôjébôl csak a megpihent testmeleg hasít ki egy bôrszagù szeletet.
A léghûtéstôl a gondolatok is lelassulnak, cserébe élesedik a hallás és szaglás. 617 örül a madárszónak, elképzeli az öblös hangú kutyát és mélyen beszívja a fenyôk friss zöldjével vegyülô vadiùj hársillatot.
Elvackol, betakarózik az égbolt mélykék, balzsamos vásznával és átlép álmokbeli párhuzamos életébe. A tükörbôl elôsurranó árnyakat már nem hallja.