617 szaporázta lépteit az őszi szántóföldön. A keskeny kitaposott csapáson egy lány andalgott előtte; nem volt türelme, így inkább a zsíros földre lépve megelőzte. Cipője a sötétbarna, laza göröngyökbe süppedt, de mielőtt lehúzta volna a sár, visszalépett a kemény csapásra.
Látogatóba sietett, bár nem tudta, kihez. Igyekezett lépést tartani a többiekkel, akik ismerték az utat és jócskán előtte jártak. Muszáj volt sietni, mert ha szem elől téveszti őket, nem talál oda a házhoz.
A ház a falun kívül esett, kerítés választotta el a senkiföldjétől. Kerítés szürkére fakult, keskeny falécekből. Talán hogy megerősítsék az elhatárolódást, drótkerítéssel megduplázták. 617 letaposta a drótot, a kis fakaput könnyen kinyitotta. Combközépig érő, nyári illatos zöldbe lépett, az apró virágok hajladoztak a szellőben. Kicsit megkönnyebbült, hogy odatalált a házhoz, ami baljósan omladozik itt-ott.
A költő egyedül lakik benne. A költő halálos beteg. Amikorra 617 az elsötétített szobába lép, a többiek már elbúcsúztak a költőtől s tétován állnak az ágya körül.
A férfi nyakig betakarva fekszik a vaskeretes ágyban, csak a feje látszik az elhasznált, csatakosra nyűtt párnáján. Lázas.
Mindenki tudja, hogy meg fog halni. 617 sír. Siratja a költő ki nem mondott szavait, le nem írt sorait, a forró mellkasában zakatoló verseket, amiket senki, 617 sem fog már hallani.
Sír, mert látja, hogy a költő szenved; nem csak a láztól, de a magánytól, a közelgő haláltól s az az utáni semmitől.
617 talál egy nejlonzacskót különféle gyógyszeres dobozokkal, műanyag fiolákkal. Kapkodva olvassa a feliratokat, kétségbeesve találni akar valamit, amivel segíthet. Aztán felhagy a kereséssel, mikor az egyik doboz vastag fekete betűs gyógyszernevét olvassa: HALÁL.
A kopár, félhomályos szobában már csak 617 ül a költő ágya mellett. A férfi próbálja csitítani a könnyeket, de 617 vigasztalan. Elviselhetetlen, ahogy néz rá láztól izzó sötétbarna szemeivel a takaró és csapzottan homlokába tapadó haja alól. Elviselhetetlen, ahogy 617 semmit nem tehet érte.
Tekintetük összekapaszkodik, talán erőt adhatnak egymásnak. Erőt meghalni és élni.
Látogatóba sietett, bár nem tudta, kihez. Igyekezett lépést tartani a többiekkel, akik ismerték az utat és jócskán előtte jártak. Muszáj volt sietni, mert ha szem elől téveszti őket, nem talál oda a házhoz.
A ház a falun kívül esett, kerítés választotta el a senkiföldjétől. Kerítés szürkére fakult, keskeny falécekből. Talán hogy megerősítsék az elhatárolódást, drótkerítéssel megduplázták. 617 letaposta a drótot, a kis fakaput könnyen kinyitotta. Combközépig érő, nyári illatos zöldbe lépett, az apró virágok hajladoztak a szellőben. Kicsit megkönnyebbült, hogy odatalált a házhoz, ami baljósan omladozik itt-ott.
A költő egyedül lakik benne. A költő halálos beteg. Amikorra 617 az elsötétített szobába lép, a többiek már elbúcsúztak a költőtől s tétován állnak az ágya körül.
A férfi nyakig betakarva fekszik a vaskeretes ágyban, csak a feje látszik az elhasznált, csatakosra nyűtt párnáján. Lázas.
Mindenki tudja, hogy meg fog halni. 617 sír. Siratja a költő ki nem mondott szavait, le nem írt sorait, a forró mellkasában zakatoló verseket, amiket senki, 617 sem fog már hallani.
Sír, mert látja, hogy a költő szenved; nem csak a láztól, de a magánytól, a közelgő haláltól s az az utáni semmitől.
617 talál egy nejlonzacskót különféle gyógyszeres dobozokkal, műanyag fiolákkal. Kapkodva olvassa a feliratokat, kétségbeesve találni akar valamit, amivel segíthet. Aztán felhagy a kereséssel, mikor az egyik doboz vastag fekete betűs gyógyszernevét olvassa: HALÁL.
A kopár, félhomályos szobában már csak 617 ül a költő ágya mellett. A férfi próbálja csitítani a könnyeket, de 617 vigasztalan. Elviselhetetlen, ahogy néz rá láztól izzó sötétbarna szemeivel a takaró és csapzottan homlokába tapadó haja alól. Elviselhetetlen, ahogy 617 semmit nem tehet érte.
Tekintetük összekapaszkodik, talán erőt adhatnak egymásnak. Erőt meghalni és élni.
