617 (alias DCXVII) természetes szám. Valamint, páratlan. 617 ezt tudta magáról. Nem kivagyiságból, hanem mivel támogatta a unique snowflake koncepciót.
Ámde prímsége ambivalens érzésekkel rohamozta meg. Merthogy 617 prímszám. Ez ugyebár annyit tesz, hogy pontosan 2, azaz kettő osztója létezik. Ebből az egyik önmaga. Az ismeretség régi és alapos, noha még nem teljes.
A kérdőjel az 1 volt. Az az 1, akivel önmagán kívül 617 még osztható. S itt kezdődött a kérdések ingoványos talaja, ahova lépvén más nem terem, mint újabb és újabb dilemma.
Ugyanis:
Ha csak 1etlen1 van abból, akivel 617 osztódhat, ez nem szűkíti le a lehetőségeit? Nem zárja be 1 nagyon kicsike halmazba?
Ugyanakkor, ez tk megnyugtató is lehet, hogy az az 1 viszont éppen pontosan úgy osztja 617-et, mint önmaga. Ez azt kell jelentse, hogy 1 annyira 617-szerű, amennyire csak lehet. S közben mégsem 617. Kétségtelen, hogy a nagyfokú azonosság kívánatos. S ha közben 1 meg tudja őrizni saját önvalóját, valódi részhalmaza lehet 617-nek. Vagy éppenséggel fordítva?
Viszont, biztosítja-e bármi, hogy 1 és 617 találkoznak, akár a végtelenben, akár 1 pontban?
617 matematikai affinitása sosem haladta meg a mérsékeltet, így teljesen elveszett saját prímségének útvesztőjében.
Vajon jó dolog prímként megelégedni önmagunkkal és 1gyel? Illetve - más szempontból kérdezvén - jelenthet életre szóló előnyt a tudat, hogy rajtunk kívül csak 1 olyan van, aki szinte ugyanaz és mégsem?
Tk. - ha elvonatkoztatunk a matematikától - mindenkire érvényes lehet a szabály, miszerint önmagával és csak csupán 1 másvalakivel osztható, nemde?
Prímnek lenni kiváltság, vagy skarlát betűként villogó billog, ami parázsként izzik fel, ha elfeledkeznél arról, ki is vagy?
Megannyi rémületes kérdés, majdnem mindnek van langyos tejként megnyugtató kíméletes párja is, de ettől a dilemma nem nyer feloldást.
617 ezzel a kérdéskörrel tért nyugovóra (előreláthatólag inkább forgolódóra); ő, mint prím, átértékelje-e (ismét) önmagát és a Világhoz való viszonyát, vagy éppen prímségéből következőn megállapodhat, minthogy létezik 1?
A kizárólagos egyetlen, akivel 617 oszthat. Ó.
Ámde prímsége ambivalens érzésekkel rohamozta meg. Merthogy 617 prímszám. Ez ugyebár annyit tesz, hogy pontosan 2, azaz kettő osztója létezik. Ebből az egyik önmaga. Az ismeretség régi és alapos, noha még nem teljes.
A kérdőjel az 1 volt. Az az 1, akivel önmagán kívül 617 még osztható. S itt kezdődött a kérdések ingoványos talaja, ahova lépvén más nem terem, mint újabb és újabb dilemma.
Ugyanis:
Ha csak 1etlen1 van abból, akivel 617 osztódhat, ez nem szűkíti le a lehetőségeit? Nem zárja be 1 nagyon kicsike halmazba?
Ugyanakkor, ez tk megnyugtató is lehet, hogy az az 1 viszont éppen pontosan úgy osztja 617-et, mint önmaga. Ez azt kell jelentse, hogy 1 annyira 617-szerű, amennyire csak lehet. S közben mégsem 617. Kétségtelen, hogy a nagyfokú azonosság kívánatos. S ha közben 1 meg tudja őrizni saját önvalóját, valódi részhalmaza lehet 617-nek. Vagy éppenséggel fordítva?
Viszont, biztosítja-e bármi, hogy 1 és 617 találkoznak, akár a végtelenben, akár 1 pontban?
617 matematikai affinitása sosem haladta meg a mérsékeltet, így teljesen elveszett saját prímségének útvesztőjében.
Vajon jó dolog prímként megelégedni önmagunkkal és 1gyel? Illetve - más szempontból kérdezvén - jelenthet életre szóló előnyt a tudat, hogy rajtunk kívül csak 1 olyan van, aki szinte ugyanaz és mégsem?
Tk. - ha elvonatkoztatunk a matematikától - mindenkire érvényes lehet a szabály, miszerint önmagával és csak csupán 1 másvalakivel osztható, nemde?
Prímnek lenni kiváltság, vagy skarlát betűként villogó billog, ami parázsként izzik fel, ha elfeledkeznél arról, ki is vagy?
Megannyi rémületes kérdés, majdnem mindnek van langyos tejként megnyugtató kíméletes párja is, de ettől a dilemma nem nyer feloldást.
617 ezzel a kérdéskörrel tért nyugovóra (előreláthatólag inkább forgolódóra); ő, mint prím, átértékelje-e (ismét) önmagát és a Világhoz való viszonyát, vagy éppen prímségéből következőn megállapodhat, minthogy létezik 1?
A kizárólagos egyetlen, akivel 617 oszthat. Ó.
